6. Vészjelzés (1)

1912. ápilis 15., 0 óra 45 perc

Az első csónakot 12.45-kor, az ütközés után 65 perccel eresztik le. Ezt az első tiszt vezényelte, de a hajó főtisztje akadályozta a munkát, ezért kétszer is kénytelen volt a kapitányhoz fordulni. A vezetők közötti ellentétek hátráltatják a mentést. Az első csónakokat a sétafedélzet szintjéig engedték, hogy az utasok onnan szálljanak be. Az oda vezető ajtók és az ablakok azonban le voltak zárva. Valakit leküldtek, hogy nyissa ki az ablakokat, az első tiszt pedig ezalatt a tathoz ment, hogy az ottani csónakok eresztését vezényelje. Irányítási hibák.

Először a nőket és a gyermekeket engedték a csónakokba. Nem mondhatni, hogy a tisztek felszólítása lelkes fogadtatásra talált volna a körükben. Többen is úgy vélték, hogy a szépen kivilágított óriás hajón nagyobb biztonságban vannak, mint az apró csónakokban. Csónakra szállás: a technikai civilizáció megszokott életmódjának elhagyása. Vonakodva szálltak be, sőt akadt, aki ezt kereken megtagadta. Az első csónakok megtöltése így nehézségekbe ütközött, némelyiket félig üresen eresztették a vízre. Ennek nagy ára volt: még a lehetségesnél is kevesebben menekültek meg. Az emberek egy része még mindig nem hiszi el, hogy a régi világnak vége.

Ezt az érzést a zene is erősítette. A karmester összeszedte a zenészeit és vidám ragtime-ot vezényelt, mintegy megnyugtatásul a csónakra várakozóknak. Működik a szórakoztatóipar.

A hajóstársaság elnöke beavatkozott a csónakok eresztésébe. A nagytőke „kézivezérlési” akciói. Ezt az érintett tisztek visszautasították. Akik tudták, hogy kiről van szó, a lélegzetük is elállt: ennek következménye lesz, ha megérkeznek New Yorkba. Mert ezt még ekkor is majdnem mindenki biztosra vette. A legrosszabb esetben mindenkit átszállítanak más hajókra. Az áldozatok még nem tudják, hogy azzá válnak.

A fedélzetmester a hajó tatjánál még mindig fel-alá járt, őrséget tartott. Nem találkozott senkivel, nem is hallott semmit, amióta, több mint egy órája a jéghegy elsuhant mellettük. Éppen ezért csodálkozva látta, hogy a hajó jobb oldalán mentőcsónak úszik a vízen. Telefonált a hajóhídra: tudják-e hogy a vízen van egy csónak? Egy hang csodálkozva kérdezte: ki beszél. Megmondta a nevét, mire a „híd” elismerte, hogy bizony megfeledkeztek róla. Ő volt az utolsó ember a hajón, aki még nem tudta, hogy mi a helyzet. Utasították is, jöjjön fel azonnal a hídra és hozzon magával rakétákat. Már-már humoros, hogy egyes kutatók – akik ezenközben bőszen vizsgá­lódnak tovább – realizálják utoljára, hogy mi történt. Úgy kell nekik megmon­dani, hogy hagyják már abba a vizsgálódást, végezzenek valami hasznosabbat.

A hajó építője ellenben nagyon is tisztában volt a helyzettel, és ezt egyeseknek bizalmasan el is mondta, hozzátéve, hogy ne terjesszék, nehogy pánik törjön ki. A teljes igazságot először ismerősök, bennfentesek ismerhetik meg.

komment

süti beállítások módosítása