16. Kataklizma (1)

1912. április 15., éjjel 2 óra 15 perc

A matrózok még mindkét összecsukható csónakot erejük megfeszítésével vonszolták, amikor a csónakfedélzeten végigsöpört a víz a tat felé. Negyed három volt, az ütközés óta két óra és harmincöt perc telt el (világidőre átszámolva 7,77 év, erről később). Megkezdődik a civilizáció haláltusája. A tömeg megpróbált a tat felé szaladni. Ekkor hirtelen férfiak és nők tömege özönlött elő a hajó belsejéből, ahol az utolsó pillanatig maradtak. Valószínűleg mind fedélközi utasok voltak. Velük együtt több mint 1500 ember volt még a hajón! Már azok is menekülnek, akik eddig kitartottak a helyükön. Elképzelhetetlen tömeges menekülő-áradat.

Ekkor a karmester megkopogtatta a hegedűjét. A vidám ragtime abbamaradt, és az „Ősz”, az episzkopális egyház himnusza csendült fel, eláradva az éjszakában, messze a víz fölött. A média legvégül betölti azt a szerepet, amit mindig is kellett volna: az Ige közvetítését. Csak pár hete marad rá. A csónakban ülők megilletődve hallgatták. A messzeségben felcsendült zenében volt valami szívbe markoló. De aki közvetlen közel volt, egészen mással volt elfoglalva, ezek a szerencsétlenek nem is figyeltek rá. A Teremtő igéjét már csak azok hallják meg, akik idejében elmennek.

A mozgékonyabbak elfutottak a fedélzeten végigsöprő víz elől, a lassúbbakat utolérte és elnyelte. A menekülők között széles rendet vág a halál.

A Titanic orra egyre mélyebben fúródott a vízbe, és mintha már siklott volna a szörnyű mélység felé. A tat pedig gyorsan emelkedett. Az emberek kezdték felismerni, hogy az a menedék, ahol bénultan állnak, csak meghosszabbítja a szenvedésüket. Ekkor már többen ugrottak a tengerbe, másokat meg a víz sodort le a hajóról. Eddig a hanyatlás fokozatos volt, a világ nagyjából még ismerős volt. Ez itt a vége, a mi világunk vége.

Volt, akit a hajóba ömlő víz beszippantott, majd egy lentről feltörő léghullám dobott a felszínre. Volt, akit körben sodort egy örvény, ezért ösztönösen egy korlátba kapaszkodott, de mivel a hajótest gyorsan csúszott a víz alá, eszébe villant: az óriás magával ragadja a mélybe. Egy erős rúgással kiszabadította magát, és elúszott a hajótól, jó mélyen a víz alatt. Volt, aki a mentőcsónak evezővilláját ragadta meg, amit a hullám lesodort a fedélzetről, és ő maga a felfordult csónak alá szorult. Vannak, akik a halál torkából, szinte az alsó világból jönnek vissza.

„Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam! És én mondám: Elvéttettem a te szemed elől, vajha láthatnám még szentséged templomát? Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövődött a fejemre. A hegyek alapjáig süllyedtem alá; bezáródtak a föld závárjai felettem örökre! Mindazonáltal kiemelted éltemet a múlásból, oh Uram, Istenem! (Jón 2,4 – 2,7)

komment

süti beállítások módosítása