10. Menekülés (1)

1912. április 15., éjjel 1 óra 30 perc

Lent, a harmadosztályon tartózkodtak azok, akik az 1-es közelébe sem férhettek. Férfiak és nők tömege nyüzsgött a fedélköz fő lépcsőházának alján, egészen a hátsó E fedélzetig. Ott szorongtak azóta, amióta a szobapincérek felkeltették őket. Eleinte csak nők és házaspárok vártak a sorsukra, de azután férfiak érkeztek elölről, a szolgálati átjárón át, csomagokat cipelve. Most itt zsúfolódtak össze – lármás, nyugtalan csoport, inkább raboknak látszottak, mintsem utasoknak, a börtönszerű alacsony mennyezet alatt, a meztelen villanykörték fényében, a fehérre mázolt falak puritán előterében. Az alacsonyabb szintekre szorult magára hagyatott tömeg.

12.30-kor, az ütközés után 50 perccel érkezett a parancs, hogy a fedélközi nők és gyermekek menjenek fel a csónakfedélzetre. Reménytelen dolog lett volna elvárni tőlük, hogy kiismerjék magukat a folyosók útvesztőjében, ahol az ajtókat rendes körülmények között amúgy is zárva tartották a harmadosztály elől. Hol vannak már a rendes körülmények… De tovább működnek a szokások. Ezért úgy döntöttek, hogy kis csoportokban felkísérik őket. Nem volt könnyű velük elindulni. A nők egy része nem akart menni, egyes férfiak meg követelték, hogy mehessenek, de erről szó sem lehetett. Kiéleződő konfliktusok. Hosszú, bonyolult úton jutott fel két csoport a csónakokhoz. Hosszú menetelés az életbe. Mihelyt azonban odaértek, a fedélköziek máris kezdtek visszaszállingózni a hajó belsejébe, a melegre. Az emberek egy részét nem lehet megmenteni, annyira ragaszkodnak a megszokott életükhöz.

A fedélközi utasok élelmesebb részének valahogy sikerült feljutnia a felső fedélzetre. Most ott várakoztak, de nem volt senki, aki segítsen nekik. Magukra hagyott áldozatok.

komment

süti beállítások módosítása