19. Gyötrelem (2)

1912. április 15., éjjel 2 óra 40 perc

A megmerült mentőcsónak hamar elsodródott, ezért kevesebben érték el, de a felfordult csónak gerincére végül vagy harminc férfi kapaszkodott fel, az meg minden eresztékében recsegett. Voltak olyan úszók, akik ezért nem is próbálkoztak, sőt még buzdították is őket. Egyesek óriási lelkierőről tesznek tanúságot. Amint tovább lebegtek az éjszakában, egyre távolabb a roncsoktól és a vergődő emberektől, az egyik matróz, aki a gerincen feküdt, bizonytalan hangon megkérdezte: – Nem gondolják, hogy imádkoznunk kellene? Ezt mindenki jó ötletnek találta. Kiderült, hogy különböző keresztény egyházak hívei verődtek össze, így azután megegyeztek a Miatyánkban; kórusban mondták el annak a matróznak a vezetésével, aki az imát javasolta. A végveszélybe került emberek Istenhez fordulnak.

Több csónakban is felmerült, hogy segíteniük kellene a vízben küszködőknek, de vagy az utasok, vagy a személyzet tiltakozására rendre elálltak ettől. A nemegyszer hallatlan önfeláldozás árán megmentett túlélők maguk nem mutatnak hasonló együttérzést, amikor nekik kellene segíteniük. Egy, csak egy csónak fordult vissza, az is későn: legalább egy óra eltelt a süllyedés óta, mire a helyszínre ért. Körülbelül egy óra hosszat játszották a reménytelen szembekötősdit, arra igyekezve, amerről sikoly hallat­szott a vaksötétben, de nem sikerült elérni azokat, akik segítségért rimánkodtak. Mind­össze négy embert sikerült élve kiszedni a vízből, közülük is egy meghalt. A varázslat sötétjében élő emberiségnek immár a profán tudása is felbomlott, teljes a káosz. A tájékozódás megszűnik, nem találunk egymásra, nem tudunk segíteni embertársainkon.

A csónakokban ülők többsége dermedten gubbasztott, néhányan rettentően fáztak: egész testükben reszkettek, a foguk vacogott, volt, aki annyira meggémberedett, hogy lefordult az ülésről. Sorstársaik megpróbáltak nekik segíteni, önzetlenül átadták egyes ruhadarabjaikat. Volt olyan férfi, aki – bár csak egy vékony sportblúzt viselt – a neki felajánlott kabátot továbbadta egy fiatal lánynak. A készületlenek a többi menekülő segítségére szorulnak. A nagylelkűség és a szolidaritás nehéz helyzetben is megnyilvánul, sőt ott nyilvánul meg igazán.

Csikorogtak az evezők fémvilláikban, fröcskölték a vizet, kiáltások harsantak, amint a csónakok közeledtek egymáshoz a sötétségben. A szétesett világ maradványai. Ahol nem volt elég matróz, ott még az előkelő dámáknak is evezniük kellett. A túlélésért mindenkinek tennie kell, függetlenül attól, hogy ki volt előtte.

Egyes csónakokban kisebb-nagyobb civakodások támadtak. Egyesek kivetkőznek magukból, a megszokott modorukból. Az összezárt emberek között helyenként súrlódások, viszályok alakulnak ki. Az emberek egy része elvadul. Néhány csónak elsodródott. Négy-öt mérföld sugarú körben húsz csónak lebegett, sodródott a tenger színén. Egyeseket közülük összekötöttek, tettrekész tisztek vezetése alatt. Bátor és tehetséges egyéniségek vezetésük alá vonnak egyes túlélő csoportokat.

Amint a felfordult csónak alól kiszivárgott a levegő, a jármű percről percre mélyebben merült a vízbe. A hullámok néha már át is csaptak a gerinc fölött, és valakinek egy hevesebb mozdulatára valamennyien a tengerbe zuhanhattak volna. Szerencsére rájöttek, hogy velük van a második tiszt, erre egy matróz azt kiáltotta: – Tessék parancsot adni, mi engedelmeskedünk! A tiszt belátta, hogy csak szervezett együttműködéssel lehet egyensúlyban tartani a csónakot. Kiadta tehát a parancsot, hogy mindenki álljon fel. A harminc férfi imbolyogva felállt. A tiszt párosával oszlopba rendezte őket, arccal az orr felé. Ezután a víz mozgása szerint harsányan vezényelte őket, hogy merre hajoljanak. A szélsőséges helyzetbe kerülő emberek túlélésének egyetlen esélye a szervezett és fegyelmezett együttműködés.

komment

süti beállítások módosítása