17. Kataklizma (2)

1912. április 15., éjjel 2 óra 18 perc

A fedélzet olyan meredeken megdőlt, hogy már nem lehetett rajta megállni. Mindenki elesett, az emberek sorra zuhantak a tengerbe. Elesnek az életért vívott harcban. A kötelek, nyugágyak, deszkák és a vadul örvénylő víz forgatagában senki nem tudta, hogy mi történt a társaival. A tájékozódás megszűnik, teljes a káosz. A csónakokból látni lehetett, hogyan kapaszkodnak, mint megannyi méhraj: kiugrókon, csigákon, szellőző­nyílásokon, amint a hajó tatja a magasba emelkedik. Az életlehetőségek megszűnnek, de az emberek a végsőkig kapaszkodnak. Közvetlen közelből alig lehetett látni mi történik, bár még ekkor is égtek a lámpák, sejtelmes vörös fényt árasztva. A vörös Mars hadisten színe, egyben a tűz színe, amely által ez a civilizáció végül megsemmisül.

Ismert emberek és névtelenek egyetlen halomban zuhantak egymásra, amikor a hajó orra még mélyebbre süllyedt, a vége pedig toronymagasra emelkedett. Az „Ősz” dallamát mintha elvágták volna, amint a zenészek is lezuhantak a hangszereikkel. A lámpák kialud­tak, újra fellobbantak, hogy azután végleg sötétségbe boruljanak. Ez 2 óra 18 perckor történt. Az utolsó közszolgáltatások is megszűnnek, a média végleg elhallgat, tudá­sunk is darabokra törik és szétesik, „kis és nagy” emberek egyek lesznek a halálban.

Tompa zuhanások és üvegcsörömpölés nyomott el minden más zörejt. Hosszú, mély dübörgést hallottak a fültanúk, mert minden mozdítható tárgy elmozdult a helyéről. Beláthatatlan jelenségek reszkettetik meg a Földet, mindent lerombolva.

És most, amint még meredekebbre billent a hajóóriás, a harmadik kéménynél megnyíltak a fedélzet lemezei, a gerinc eltört, a gigász kettévált, az elülső rész lesüllyedt. Felfoghatatlan kataklizma. A világ tartóerői megrendülnek. A kémény leomlott. A hajó jobb oldalán zuhant a vízbe, szikraáradatot okádva. Tűzáradat. A zuhanás döreje még az általános hangzavart is túldübörögte. Sok embert, aki a vízben küszködött, agyonzúzott a több tonnás leomló acéltömeg. Másoknak szerencséjük volt, éppen ez taszította el őket a hajótól. Óriási csapások.

A tat függőlegesre tornyosult, közben forgott, mint egy dugóhúzó. A dübörgés egyre erősebb lett. Minden, amit az anyagi világunkban fontosnak tartottunk, darabjaira esik, összekeveredik, használhatatlan és értelmetlen romhalmazzá válik.

A csónakban ülők nem hittek a szemüknek. Tudniuk kellett, hogy közel a vég, de senki sem álmodta, hogy ez így megy végbe: ez a nem is földi dübörgés, a vízből függőlegesen égnek meredő fekete hajótest, amely olyannak tűnik, mint egy hatalmas fekete ujj, amely az ég felé mutat. Igen, ez a fekete ujj az Ég felé mutat: nem földi dübörgés kíséri a Teremtő tervének megnyilatkozását.

Voltak, akik nem tudtak odanézni. Az ítélet elementáris erejű kinyilatkoztatása elviselhetetlen.

Két perc vánszorgott el ólomlábakon, mire elült a lárma, és a Titanic tatja kissé visszabillent. Azután lassan merülni kezdett, meredeken megdőlve. Ahogyan lefelé merült, mintha közben meggyorsult volna a süllyedés, S amikor a tengervíz összecsapott a tatról kiálló zászlórúd fölött, már olyan sebesen szállt lefelé, hogy szinte hasította a vizet; a helyén vadul csobogott a tenger. A már összedőlt, megszűnt világunk most elmerül a feledés feneketlen vizébe, hogy soha többé ne jöjjön vissza.