33. Egyesülés

1912. április 15., reggel 7 órakor

A Nap a horizont fölé emelkedett, a jég szikrázott. A jéghegyek fehér, rózsaszín és mélykék színekben játszottak szerint, hogy sugarak, vagy árnyékfoltok vetődtek rájuk.  A tenger is derűs kék volt, kis jégtömbök úszkáltak a fodrozódó felszínen. Odafenn a keleti égbolt kék és arany színekben játszott, derült nap ígéretével. Olyan volt a táj, mint valami Sarkvidékről szóló gyerekkönyv illusztrációja. A Világ világossága megtöri a varázslatot, elűzi a sötétet, és a maga valójában megmutatja Hókirálynő csábítóan szép, de élettelen kristály-birodalmát.

Az éjszaka árnyai még ott lappangtak a nyugati égen. A Hajnalcsillag még akkor is arany fénnyel világított, amikor a többi fénypont már mind elhalványodott. A látóhatár szélén feltűnt az Újhold keskeny sarlója. Mind a Hajnalcsillag, mind az Újhold az újrakezdés jelképei.

Egymás után vánszorogtak a csónakok a Carpathia oldalához. S amint sorra odasimultak a hajó mellé, a már megérkezett túlélők a sétafedélzetről figyeltek, ismerősöket keresve. Egyre sűrűbben állt a korlát mellett a tömeg, ahogy a Carpathia utasai is előjöttek a kabinjukból. A menekültek a legkülönbözőbb ruhákat viselték. Igen különböző emberek jönnek.

És mindenekfelett a kísérteties csönd. Alig beszélt valaki. A hajótörötteket annyira megviselték a borzalmak, hogy valósággal megnémultak. Vox faucibus haesit: az ember torkán megakad a szó.

„Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:
Most a valónál mind elámulunk”

(Madách Imre: Az ember tragédiája – Londoni szín)

8 óra 15 perckor már csak egy mentőcsónak volt a vízen, az, amelyik felszedte a felborult csónak tetején álló férfiakat. Körülbelül hetvenöten szorongtak benne, és alig vánszorgott. A szél fölerősödött, a tenger is egyre jobban hullámzott. A zsúfolt csónak majdnem a pereméig merült, már be-bezúdult a víz. A Carpathia korlátja mellett lélegzetvisszafojtva figyelte a tömeg a küszködésüket. A tiszt csaknem megfagyott már, uniformisát kemény jégpáncél borította. A csónak utasai szorosan egymás mellé bújtak, hogy a ruhájuk száraz maradjon és imádkoztak a megmenekülésért. Ők ekkor már 6-7 órája voltak a vízen. Sokan csak igen hosszú szenvedés után jutnak biztonságba. Az életveszélyben levő emberek szorosan összetartanak. Vezetőjük emberfeletti küzdelmet vív a menekülésükért. A körülmények tovább romlanak, már nem tartanának ki sokáig. A pusztulás fenyegető árnyékában az emberek megtérnek.

A kapitány segíteni akart nekik és 8 óra 20-kor közelebb vitte a hajót. Kárpátia nem csak fogadja a menekülteket, hanem a végveszélyben lévők segítségére siet. A csónakkal a hajó szélárnyékos oldala felé igyekeztek, amikor egy szélroham felkorbácsolta a tengert. Előbb egy, majd egy másik hullám csapott be a csónakba. A harmadik éppen csak elérte. De ezután már fedezte őket a hatalmas gőzhajó: révbe értek. A legnagyobb veszély az utolsó pillanatokban jelentkezik, amikor a menekülés már biztosnak látszik. A túlélésért mindvégig harcolni kell. Csak az nyugodhat meg, aki már ténylegesen biztonságba került.

8 óra 30-kor a csónak megérkezett, és gyorsan megkezdődött a kirakodás. Megtörténik az újraintegrálódás.