„Odafenn az óriási üvegkupola, tekintélyes tölgyfaburkolat a falakon, pompás kovácsoltvas szalagékítményes balusztrádok, és minderre egy valószínűtlen falióra tekint alá, amelyet két bronz nimfa ékesít jelképesen: a Tisztességet és a Dicsőséget ábrázolva, amint megkoronázzák az Időt.” Ezt a fényűző miliőt már ne keressük, mert mindez a Titanic pompázatos előcsarnokát ékesítette.

Mi az idő? Nyelvünk bölcs. Az idő régiesen: üdő. Ez az üdvre, az üdvtörténetre, tehát a Teremtő tervére utal. A Tisztesség és a Dicsőség a Teremtő tervét koronázza meg. A Titanic katasztrófája a nyugati civilizáció bukásának előhírnöke volt, csak meg kell érteni az üzenetét.

A Titanic elsüllyedése az egyik legismertebb hajókatasztrófa, ezért az előzményekkel itt nem foglalkozom, csak magával az – első és utolsó – útjával. Az eseményeket Walter Lord „A Titanic pusztulása” című dokumentumértékű könyvét[1] alapul véve idézem.

Az út célja New York, az Újvilág kapuja és igazi fővárosa. Átkelés a nagy vízen az új világba: beavatás és átváltozás, az Új ember megszületése. Igaz ez az egyes emberre és az egész emberiségre is. A jelen írás erről a nagy beavatásról és átváltozásról szól.



[1]  Walter Lord: A Titanic pusztulása. Fordította: Róna Ilona. Kossuth Könyvkiadó, 1983.