40. Beavatás

2013. augusztus 29., déli 12 órakor

A történetben vannak visszatérő számok, melyekről beszélnünk kell.

A 3-as a kettősségek merev ellentétpárjait meghaladó, az önmagában élettelen struktúrákat élettel telítő minőség (életcsíra). A 3-as életgeneráló szám. Háromszorosan megerősítve az Új Világot új élettel telítő minőségeket jelenti: a Lelket, a Szerelmet, és a Kinyilatkoztatást.

A történetben két helyen is megjelenik a három hetes. 7,77 másodperc alatt hasította fel a jéghegy a hajó oldalát. Ettől számított 2 óra 35 perc múlva kezdődik meg a hajó haláltusája, ami világidőre átszámítva 7,77 év.

A 7-es egyben a legismertebb „varázsszám”, mely a hét napjainak számán keresztül a teremtés etapjait, tehát a Teremtő tervét idézi meg. Ez a legmagasabb teremtő erő, ami messze az ember szintje fölött van és éppen ezért számunkra már adott keret: időnek, sorsnak érzékeljük. A három hetes ennek, tehát a Teremtő tervének megerősítése, kinyilatkoztatása mindhárom szinten: anyagi, lelki és szellemi síkon egyaránt.

Másik ilyen a 108-as: a katasztrófa az út 108. órájának 40. percében történt, a Carpathia is 107,4 kilométerre volt a katasztrófa helyszínétől, amikor megfordult, és az út teljes időtartama másfél nappal haladta meg a tervezettet, ami átszámítva 108 év.

A 9-es az emberi teljesség száma. Ennek a 12-es, tökéletes számmal való szorzata, a 108-as: az emberi közösség egészének a száma. Prímszámokra visszavezetve az első három szám szorzatából adódik, amelyben az 1-es egyszer, a 2-es kétszer, a 3-as háromszor szerepel (1x2x2x3x3x3=108). Ez a buddhizmus egyik alapszáma: a buddhista imafüzér szemeinek száma 108. Kézai Simon szerint a hét honfoglaló törzs összesen 108 nemzetségre oszlott.

Ehhez kapcsolódik a 40-es, amit Jézus pusztai kivonulásának idejéből ismerünk: erre emlékezünk minden Húsvét előtti böjti időszakban. Kevésbé közismert ugyanakkor, hogy az egyiptomi Halottak könyve szerint a megholtak lelke 40 napig vándorol az alvilágban. Az iszlám misztikában és az ortodox kereszténységben ez a hagyomány a mai napig fennmaradt.

Az út teljes időtartamának átszámításánál megjelenik a 11-es, kétszeresen is. Ez a szentek legendáriumában szereplő legnagyobb áldozatra emlékeztet: Szent Orsolya és a 11 ezer szűz vértanúságára. A 11 az áldozat száma, méghozzá igen nagy áldozaté, kétszeresen megerősítve különösen az.

A visszaút időtartamánál megjelenik a 15-ös. A legtöbb kálvária 14 stáción át vezet a kereszthez. Néhány helyen megjelenik a 15-dik, Jézus feltámadása. A 15 a feltámadás száma.

Végül, de nem utolsósorban szólni kell a 17-esről, amely a történetben a legtöbbször jelenik meg. A Carpathia 17 csomóval rohant a túlélők mentésére, és az időtartamok világidőre való átszámítása során is rendre megjelenik a 17-es, mint az egyik prímszám. Az áldozatok száma a Brit parlamenti vizsgálóbizottság jelentése szerint 1513; ez is két prímszám szorzata: 89x17.

A hajósok régen a szélrózsa irányai szerint tájékozódtak. A négy fő égtáj mellett ez tartalmazza a köztes irányokat (északkelet, délkelet, északnyugat, délnyugat). Ez így még nem elég pontos, ezért a felező irányokat is megkülönböztették, pl.: észak-északkelet, dél-délnyugat, stb.). Ily módon összesen 16 irány jön ki, ezt hívjuk szélrózsának. A szélrózsa a teljes egészt szimbolizálja, a megismert és birtokba vett világ jelképe, ahol otthon érezzük magunkat.

Ebbe az „összkomfortos” világba robban bele a 17-es, egy új, ismeretlen minőség. Új kör indul, de nem tudhatjuk, hogy milyen, és mit hoz. Valami radikálisan új kezdődik, amitől – mint minden ismeretlentől – félünk. A 17-es az újrakezdés száma, egyben a szakadék száma, amely az óvilágot az Új Világtól elválasztja. A 17-es túlmutat a kényelmesen berendezett emberi világunkon, nincs fölötte hatalmunk: ez a végzet száma.

***

A történet több síkon zajlik. Első, „kézenfekvő” szintje a történelem, az események egymásutánisága. A második a lélek beavatásáról szól. A harmadik sík a szellemtörténeté, végül a legmagasabb szint a Teremtő tervének kinyilatkoztatása. Ezek együtt nyilvánulnak meg a valóságban, így együtt jelentek meg a jelen írásban is.

Ez az időszak az emberiség sötét éjszakája, beavatása és újjászületése; történetének legválságosabb és legintenzívebb kora.

Vége

Szólj hozzá!

39. Világidő

2013. augusztus 22., déli 12 órakor

titanic-3-495.jpg

A Titanic április 10-én déli 12 órakor indult el. A Carpathia április 18-án este 9 óra 35 perckor kötött ki New York kikötőjében. Az út teljes időtartama tehát 8 nap 9 óra és 35 perc, világidőre átszámítva 605 év (605: 11x11x5). Ebből a katasztrófáig négy és fél nap, pontosan 107 óra és 40 perc telt el. Ez átszámolva 323 év; az időben visszamenve az „egzakt” tudomány születésénél vagyunk (a 323 két prímszám szorzata: 19x17, vagy másképpen 153+170).

Maga az átkelés április 11-én délután 2 órakor kezdődött. Az eredeti terv szerint április 17-én reggel, tehát öt és háromnegyed nap múlva kellett volna New Yorkba érkezni. A Carpathia végül április 18-án csütörtökön este fél tízkor kötött ki, az átkelés teljes időtartama tehát hét és egynegyed nap, pontosan 7 nap 7 óra és 35 perc lett, azaz 527 év (ami szintén két prímszám szorzata: 31x17). Ez másfél nappal haladta meg a tervezettet (108 év). Ebből a katasztrófáig szűk három és fél nap, azaz 81 óra és 40 perc telt el, ami átszámolva 245 év (7x7x5); visszaszámolva az ipari forradalom kezdetén vagyunk.

A Titanic katasztrófájától az utolsó menekültek kimentéséig 9 óra, azaz 27 év (3x3x3), ettől kezdve a megérkezésig három és fél nap (85 óra), azaz 255 év telik el (15x17). Az út nagyjából szimmetrikus: körülbelül annyi idő telik el az átkelés kezdetétől a katasztrófáig, mint a továbbindulástól az érkezésig. Középen a katasztrófa, mint szinguláris pont.

Három természetes időegység van. Egyik nap, amely alatt a Föld megfordul a saját tengelye körül. Másik az év, amely alatt a Föld egy teljes keringést végez a Nap körül. (Ilyen természetes időegység lenne még a hónap /Hold-nap/, amely alatt a Hold egy teljes kört tesz meg a Föld körül, de ennek 28 napos ciklusát a – férfinemhez tartozó – naptárkészítők az év hosszához igazítva megváltoztatták.)

Van azonban még egy természetes időegység, de erről már viszonylag kevesen tudnak. Ezt a Föld tengelyének mozgása határozza meg. A Föld tengelyének iránya nincs rögzítve. A tengely lassú körző mozgást végez: 25.920 év alatt tesz meg egy teljes kört. Ezt platóni nagyévnek nevezzük. Ennek 12-ed része 2160 év, ezt hívjuk világhónapnak.

Közbevetőleg: a Föld tengelyének ez a mozgása okozza a precesszió jelenségét. A Nap az éves útján nem mindig ugyanakkor tartózkodik az egyes csillagképekben. Az idő előrehaladtával lassan „hátrálni” látszik: 2160 évenként 30 fokot megy vissza, tehát ennyi idő alatt tesz meg egy teljes állatövi jegyet. Ennek hatása szabad szemmel csak teljes napfogyatko­záskor látható, hiszen napközben nem láthatók a csillagok. Amikor 1999. augusztus 11-én teljes napfogyat­­kozás volt Magyarországon, a jó megfigyelők láthatták, hogy a Nap még nem hagyta el a Rák csillagképet, pedig a „hivatalos” adatok szerint már három hete az Oroszlánban kellett volna lennie. Hogy az asztrológusok miért nem néznek fel papír­jaikból az égre, és miért dolgoznak ma is kétezer éves adatokkal, azt ők tudnák megmondani.

A világhónap 30-ad része 72 év, ezt hívhatjuk világnapnak (ami egy emberéletnyi idő). Továbbszámolva: a világnap 24-ed része 3 év (világóra).

Ez a számolgatás korántsem öncélú. Az eseményeket világidőre átszámolva az időpontok történelmi távlatba kerülnek.

38. Feltámadás

1912. május 7., déli 12 órakor

Történetünk itt véget ér, a további történések már nem ide tartoznak.  Afféle ráadásként érdemes még a Carpathia további sorsára pillantanunk.

A példátlan mentésben részt vevő hajót és legénységét mindenhol megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Így volt ez Magyarországon is, ahová – a rendkívüli kitérő miatt késéssel – május 7-én érkezett meg. Május 10-én Budapesten fogadták a tisztikart és a legénységet. A kapitány magas állami kitüntetést kapott. A személyzet tagjait pedig jótékonysági futballmérkőzésre hívta ki az MTK.

A Carpathia fiumei útjai az I. világháború kitöréséig folytatódtak. 1914 után az antanthatalmak csapatszállító hajóként használták Boston és Liverpool között. 1918. július 17-én egy német tengeralattjáró megtorpedózta és elsüllyesztette.

Körülbelül ekkor, talán éppen ezen a napon hoztak a nagyhatalmak végleges döntést a Monarchia megszüntetéséről és Magyarország feldarabolásáról. Ezen a napon nem csak a Carpathia, hanem Kárpátia is elsüllyedt. Mégis: harmadnapra feltámad, és az őt keresztre feszítő nyugati civilizáció túlélőinek megmentője lesz. 

Vége a második résznek

37. Új világ

1912. április 18., 20 óra

Az Új világba érkezés nem egyszerre, hanem több stációban történik meg.

New York már az izgalom lázában égett, de hiába ostromolták kérdésekkel a Carpathiát, nem érkezett jelentés, mert a kapitány a rádióadót hivatalos közlések és a hajótöröttek üzenetei számára tartotta fenn. Egyes újságírókat már bosszantott a hajó hallga­­tása. Első stáció: hallgatás. Avatatlanok nem ismerhetik meg az Új ember számára kinyilatkoztatott titkokat.

Április 18-án, csütörtökön este vége szakadt a várakozásnak. A Carpathia elhaladt a Szabadság fáklyás szobra mellett, érkezését tízezer ember nézte végig a Batteryről. Második stáció: szabadság. „Fontos a tulajdonságok egészének monumentális felszabadítása, mert az előzmény és a következmény: a Szabadság.” (Hamvas Béla: Mágia szútra)

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

(József Attila: Levegőt!)

Amikor a hajó elhaladt a móló előtt, harmincezres tömeg szorongott az esőben. Harmadik stáció: az Új világ köszönti az Új embert. Az eső: áldás.

A kapitány nem engedte fel a riportereket, ezért kisebb gőzösökkel kísérték, és megafonokon harsogták a kérdéseiket. Negyedik stáció: a szellem próbája.

8 óra 37 perckor, a visszaindulástól számított három és fél nap elteltével érte el a hajó a horgonyzóhelyet, és kezdte leereszteni a Titanic mentőcsónakjait, hogy ne akadályozzák a kikötésben. Ötödik stáció: a nagy beavatás megtörtént, a lelkek megmentésének és beavatásának eszközeire immár nincs szükség, mert akadályoznák az Új világba érkezést.

9 óra 35 perckor kötött ki a Carpathia. Hatodik stáció: beteljesedett, a nagy átkelés sikerült, a megújult ember kiköt az Új világban.

Leeresztették a hajóhidat, és először a túlélők léptek partra. Hetedik stáció: az Új ember benépesíti az Új világot.

36. Együttérzés

1912. április 15., reggel 9 órakor

A kapitány azon törte a fejét, hogyan helyezze el 711 váratlan vendégét a 725 meglevő utas mellé. Komoly gondot jelent a menekültek elhelyezése, akik közel annyian vannak, mint az eredeti lakosság. Az életmód visszafogottá válik, a régi fogyasztási szokások nem térhetnek vissza.

Bár embertelen volt a zsúfoltság, a Carpathia utasai rendkívüli együttérzést tanúsítottak: minden lehetséges módon igyekeztek segíteni. Ruhát kölcsönöztek, a mentőcsónakokban hozott takarókból mackóruhát varrtak a gyerekeknek. Gondoskodtak róluk, ápolták őket: pl. a Titanic helyettes rádiótávírásza arra éledt, hogy egy luxuskabinban fekszik, és egy ismeretlen nő ápolja. Többen is átengedték a kabinjukat, illetve a fekhelyüket. A szolidaritás számtalan formája nyilvánul meg a menekültek felé, vagyontól és származástól függetlenül. Ez nem csak anyagi segítséget jelent, hanem lelki támaszt is. Sokan még a lakhelyüket is önként megosztják velük: az emberek összébb húzódnak.

Néhány későn ébredő első osztályú utas, amikor meglátta az ismeretlen ágrólszakadtakat, felháborodva igyekezett megtudni, hogy miért engedtek fel közéjük annyi harmadosztályú utast. Nagy volt a meglepetésük, amikor a stewardok közölték velük, hogy azok bizony még náluk is jobb módú menekültek. Egyesek csak most ébrednek a valóra. Nagy lesz a meglepetésük. A civilizáció túlélői egyformán nyomorultak lesznek, függetlenül attól, hogy kik voltak és mekkora vagyonuk volt.

Egy felháborodott utas a stewardessétől akart kérni valamit a folyosón, de az nem is hagyta szóhoz jutni. Rámutatott az ebédlőszalonba vánszorgó nőkre és sírva mondta: – A Titanicról jönnek. A hajó az óceán fenekén van! Aki magától nem realizálta volna a helyzetet, azzal tudatják, hogy a megszokott életmódnak vége.

A harmadosztályon is nagy volt a nyüzsgés. „Alig győztük a sok munkát és vigasz­talást” – emlékezett a magyar orvos. Az elgyötört túlélők szenvedése örök emléke maradt: egy szerencsétlen fiatalasszony benne vélte felismerni elveszett férjét. A testi szenvedéseket meghaladják a lelki gyötrelmek: a test sebei begyógyulnak, de a léleké?

A nászutasoknak volt a legnehezebb. Nyolc frissen egybekelt pár döntött úgy, hogy a Titanic fedélzetén ünnepli élete nagy eseményét. Két pár élte túl.

„Mondom nektek: azon az éjjelen ketten lesznek egy ágyban, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Két asszony együtt fog őrölni, egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn, egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.” (Lk 17,34)

A New Yorkba vezető út még további megpróbáltatásokat tartogatott. A több mint 700 ember súlytöbblete, a leereszkedő sűrű köd és a feltámadó vihar alaposan igénybe vette a Carpathia állóképességét. Egyszer annyira megdőlt a hajó, hogy az utasokat át kellett vezényelni az ellenkező oldalra. Súlytöbblet: ellátandó emberek tömege. Köd: félrevezető információk, irányítási nehézségek. Vihar: konfliktusok, megpróbáltatások. Dőlés: a terv borulásával fenyegető veszélyes helyzetek. Átvezénylés: diktátum. Mindez alaposan igénybe veszi Kárpátia állóképességét.

35. Új ember (2)

1912. április 15., reggel 8 óra 50 perc

Ekkorra – jókora késéssel – megjelent az egész éjszaka látótávolságban álló Californian is. A hajó, amely mindenkit megmenthetett volna. A kapitány rájuk bízta, hogy kutassák át a katasztrófa körzetét. Ezután még felvett a fedélzetre a Titanic mentőcsónakjaiból annyit, amennyit csak tudott. Hatot elhelyezett a felső fedélzeten, hetet a Carpathia daruira függesztett, a többit kötélvégre fogta. Ez a Kárpátiához különböző módon és mértékben csatlakozó térségeket jelöli.

Mielőtt visszaindult volna New Yorkba, a kapitány végigjárta hajójával a színhelyet. Pontos ember volt, a legcsekélyebb lehetőséget sem akarta kihagyni. A Californian majd kutassa át a tengert, de ha bármilyen halvány remény van arra, hogy még kimenthetnek valakit, akkor az a Carpathia dolga. Nem engedhető meg a lehetősége sem, hogy az Új világba régi emberek érkezzenek.

Miközben cirkálni kezdtek, a kapitány úgy gondolta, helyénvaló lenne egy istentisztelet. Hívatta az episzkopális egyház papját, és a nagy társalgóba kérette a Carpathia valamint a Titanic utasait. Hálaadó istentisztelet volt ez, ugyanakkor rekviem a halottakért. Megvalósul a hamvasi értelemben vett Egyház, amely immár valóban egy. A túlélők, bárhonnan is jönnek, együtt fordulnak Istenhez. Létrejön a nagy spirituális egyesülés, a Communio.

És miközben mondták az imát, elhaladtak a Titanic hullámsírja fölött. Alig maradt nyoma a gigásznak: néhány csomó parafalemez, néhány nyugágy, takarók, szőnyegek, mentőmellények és az elhagyott csónakok. Ennyi marad az egészből.

8 óra 50 perckor a kapitány belátta, hogy eleven emberre már nem akadnak. Csöngetett a gépháznak: teljes gőzzel előre! A hajó orra lassan New York felé fordult. A megfordulás óta 8 óra 20 perc, az első mentőcsónak beérkezése óta 4 óra 40 perc, az utolsó beérkezése óta 20 perc telt el. Folytatódik az átkelés a nagy vízen az Új világba – Új emberekkel.

„Vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg lélekben és érzületben, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Istenhez hasonlóvá alkotott, megigazult és valóban szent teremtmény.” (Ef 4,22)

34. Új ember (1)

1912. április 15., reggel 8 óra 40 perc

A kanadai Halifax volt a legközelebbi kikötő, de a kapitány a rádióhírekből tudta, hogy a kanadai partok előtt jég borítja a tengert, és úgy gondolta, hogy a hajótöröttek már elég jeget láttak. A Carpathia úticélja szempontjából logikus lett volna, ha az Azori-szigetekre mennek, de sem élelmiszerrel, sem ágyneművel nem bírta volna ellátni a túlélőket. A hajótöröttek persze New Yorkba mennének legszívesebben, csakhogy ez túl sokba kerül a Cunard társaságnak. Eddig a cél egyértelmű volt: menteni, ami menthető. Most el kell dönteni, hogy merre és hogyan tovább.

A kapitány a Titanicot üzemeltető társaság elnökét kérdezte meg, aki szintén a menekültek között volt. Ő azonban teljesen össze volt törve, akármit kérdezett tőle, mindig csak gépiesen bólogatott. A kapitány tehát maga döntött: előre New Yorkba! A nagytőke – formális hatalma vesztével – informális hatalmát is elveszíti. Az Uralkodó szuverén döntést hoz: az eredeti iránnyal pont ellentétesen haladnak tovább. Kárpátia tehát megfordul, elfordul a múlt árnyaitól, és immár maga is az Új világba igyekszik.

Ekkor fogták az Olimpic rádiójeleit: szállítsák át hozzájuk a hajótörötteket. A kapitány ezt elképesztően ostoba ötletnek tartotta. El sem tudta képzelni, hogy a sokat szenvedett túlélőket kitegye egy újabb tengeri átszállás megpróbáltatásainak. Nem is szólva arról, hogy az Olimpic testvérhajója a Titanicnak, így már a puszta látvány is borzalmas hatással lenne rájuk: mint valami kísértet! Ismét megkérdezte az – Olimpicot is üzemeltető – társaság elnökét, aki megborzongott, és némán rázta a fejét. Tehát New York, minél előbb, annál jobb. A testvérhajóra való átszállás: az elpusztult civilizáció restaurálása. Ez azt jelentené, hogy hiába volt a sok szenvedés, lényegileg minden úgy fog folytatódni, ahogy volt. Ekkor már ennek gondolatától is mindenki irtózik, még a nagytőke túlélői sem akarják. Az Uralkodó pedig határozottan elhárítja.

„Új bort nem töltenek régi tömlőkbe. De ha mégis, kiszakadnak a tömlők, a bor kiömlik, s a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőbe való, akkor mindkettő megmarad.” (Mt 9,17)

33. Egyesülés

1912. április 15., reggel 7 órakor

A Nap a horizont fölé emelkedett, a jég szikrázott. A jéghegyek fehér, rózsaszín és mélykék színekben játszottak szerint, hogy sugarak, vagy árnyékfoltok vetődtek rájuk.  A tenger is derűs kék volt, kis jégtömbök úszkáltak a fodrozódó felszínen. Odafenn a keleti égbolt kék és arany színekben játszott, derült nap ígéretével. Olyan volt a táj, mint valami Sarkvidékről szóló gyerekkönyv illusztrációja. A Világ világossága megtöri a varázslatot, elűzi a sötétet, és a maga valójában megmutatja Hókirálynő csábítóan szép, de élettelen kristály-birodalmát.

Az éjszaka árnyai még ott lappangtak a nyugati égen. A Hajnalcsillag még akkor is arany fénnyel világított, amikor a többi fénypont már mind elhalványodott. A látóhatár szélén feltűnt az Újhold keskeny sarlója. Mind a Hajnalcsillag, mind az Újhold az újrakezdés jelképei.

Egymás után vánszorogtak a csónakok a Carpathia oldalához. S amint sorra odasimultak a hajó mellé, a már megérkezett túlélők a sétafedélzetről figyeltek, ismerősöket keresve. Egyre sűrűbben állt a korlát mellett a tömeg, ahogy a Carpathia utasai is előjöttek a kabinjukból. A menekültek a legkülönbözőbb ruhákat viselték. Igen különböző emberek jönnek.

És mindenekfelett a kísérteties csönd. Alig beszélt valaki. A hajótörötteket annyira megviselték a borzalmak, hogy valósággal megnémultak. Vox faucibus haesit: az ember torkán megakad a szó.

„Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:
Most a valónál mind elámulunk”

(Madách Imre: Az ember tragédiája – Londoni szín)

8 óra 15 perckor már csak egy mentőcsónak volt a vízen, az, amelyik felszedte a felborult csónak tetején álló férfiakat. Körülbelül hetvenöten szorongtak benne, és alig vánszorgott. A szél fölerősödött, a tenger is egyre jobban hullámzott. A zsúfolt csónak majdnem a pereméig merült, már be-bezúdult a víz. A Carpathia korlátja mellett lélegzetvisszafojtva figyelte a tömeg a küszködésüket. A tiszt csaknem megfagyott már, uniformisát kemény jégpáncél borította. A csónak utasai szorosan egymás mellé bújtak, hogy a ruhájuk száraz maradjon és imádkoztak a megmenekülésért. Ők ekkor már 6-7 órája voltak a vízen. Sokan csak igen hosszú szenvedés után jutnak biztonságba. Az életveszélyben levő emberek szorosan összetartanak. Vezetőjük emberfeletti küzdelmet vív a menekülésükért. A körülmények tovább romlanak, már nem tartanának ki sokáig. A pusztulás fenyegető árnyékában az emberek megtérnek.

A kapitány segíteni akart nekik és 8 óra 20-kor közelebb vitte a hajót. Kárpátia nem csak fogadja a menekülteket, hanem a végveszélyben lévők segítségére siet. A csónakkal a hajó szélárnyékos oldala felé igyekeztek, amikor egy szélroham felkorbácsolta a tengert. Előbb egy, majd egy másik hullám csapott be a csónakba. A harmadik éppen csak elérte. De ezután már fedezte őket a hatalmas gőzhajó: révbe értek. A legnagyobb veszély az utolsó pillanatokban jelentkezik, amikor a menekülés már biztosnak látszik. A túlélésért mindvégig harcolni kell. Csak az nyugodhat meg, aki már ténylegesen biztonságba került.

8 óra 30-kor a csónak megérkezett, és gyorsan megkezdődött a kirakodás. Megtörténik az újraintegrálódás.

32. Kárpátia (3)

1912. április 15., reggel 6 órakor

Egy fiatalember olyan erősen koncentrált, hogy épségben jusson át, hogy nem vette észre a szomszédos csónakban ülő édesanyját. Édesanyját pedig annyira kínozta a hideg, meg az aggodalom a szeretteiért, hogy ugyancsak nem vette észre a fiát. Majd csak a Carpathián fognak találkozni. „Senki sem ismeri meg majd saját testvérét és az apa nem ismeri meg fiát és a fiú az anyját, amíg a holtak száma a mértéket eléri és az ítélet fölöttük megkezdődik.” (Hénoch Apokalypsis)

Ne feledkezzünk meg kedvenc hősünkről, a pékmesterről. Ő – hála a szíverősítőnek – még mindig a vizet tapossa, méghozzá a legnagyobb nyugalommal, bár legalább két órát töltött a mínusz két fokos tengervízben. Eddig konyhai kollégája karját fogta, most szépen elengedi, és átúszik a másik csónakhoz, ahová beemelik, még mindig erősen „telített” állapotban. Egyesek emberi ésszel felfoghatatlan, csodálatos módon menekülnek meg.

Egyetlen csónak fordult vissza a vízben vergődőkért. Mostanra felhagynak az úszók kutatásával a roncsok között. Látnivaló volt, hogy nincs több túlélő. Fölkelt a Nap, és ők is meglátták a Carpathiát. A tiszt úgy döntött, hogy visszamegy az általa összeállított csónaklánchoz, és odatereli őket a hajóhoz. Mivel feltámadt a szél, utasítást adott a vitorla felhúzására. Ez minden csónakban volt, de a többieknél csak útban volt, mivel nem értettek hozzá. A csónak orra sebesen szelte a hullámokat, a tajték csillogott a hajnali fényben. A legbátrabbak a legnagyobb bajban sem vesztik el a józan eszüket.

Mire a tiszt visszaérkezett kis flottillájához, az közben már szétszóródott. Kettő közülük felszedte a felfordult csónak utasait, a másik kettő külön-külön igyekezett a Carpathia felé. Az egyik lassan vánszorgott, mert sokan voltak, de kevesen eveztek. Ezt vontatókötélre vette. Azután egy mérföld távolságban észrevette a másik összecsukható csónakot, amely félig megtelt vízzel, és alig haladt előre. Az utasok, akik a katasztrófa után odaúsztak és megkapaszkodtak, dermedten kuporogtak, térdig a jeges vízben. Őket átsegítette a saját csónakjába, majd ismét a Carpathia felé vette az irányt, egy csónakot kötélen vontatva. Akinek helyén van az esze és a szíve, sok embert ment meg nehéz körülmények között is.