„Odafenn az óriási üvegkupola, tekintélyes tölgyfaburkolat a falakon, pompás kovácsoltvas szalagékítményes balusztrádok, és minderre egy valószínűtlen falióra tekint alá, amelyet két bronz nimfa ékesít jelképesen: a Tisztességet és a Dicsőséget ábrázolva, amint megkoronázzák az Időt.” Ezt a fényűző miliőt már ne keressük, mert mindez a Titanic pompázatos előcsarnokát ékesítette.

Mi az idő? Nyelvünk bölcs. Az idő régiesen: üdő. Ez az üdvre, az üdvtörténetre, tehát a Teremtő tervére utal. A Tisztesség és a Dicsőség a Teremtő tervét koronázza meg. A Titanic katasztrófája a nyugati civilizáció bukásának előhírnöke volt, csak meg kell érteni az üzenetét.

A Titanic elsüllyedése az egyik legismertebb hajókatasztrófa, ezért az előzményekkel itt nem foglalkozom, csak magával az – első és utolsó – útjával. Az eseményeket Walter Lord „A Titanic pusztulása” című dokumentumértékű könyvét alapul véve idézem.

Az út célja New York, az Újvilág kapuja és igazi fővárosa. Átkelés a nagy vízen az új világba: beavatás és átváltozás, az Új ember megszületése. Igaz ez az egyes emberre és az egész emberiségre is. A jelen írás erről a nagy beavatásról és átváltozásról szól.

1. Elszakadás

1912. április 10., 12 óra

titanic-1-495.jpgA történetünk ott kezdődik, hogy a hatalmas – 270 méter hosszú, 46 ezer tonnás – hajó 1912. április 10-én déli 12 órakor – a katasztrófa előtt négy és fél nappal, pontosan 107 órával és 40 perccel – kifut a southamptoni kikötőből. Elindulás után rögvest hajszál híján összeütközött egy másik hajóval, a New York nevű amerikai óceánjáróval.

Hét órával később kikötött Cherbourgban. Utasokat vett föl, majd este 9-kor továbbindult Másnap, déli fél egykor horgonyt vetett az írországi Queenstownban. Ott további utasokat és postát vett fel, majd másfél órával később, azaz április 11-én 14 órakor elindult New York felé, fedélzetén 2224 utassal és személyzettel. Az első indulástól számítva 26 óra telt el. Ez az elszakadás időszaka, elkülönülés a Világ rendjétől. Megkezdődik az átkelés, megkezdődik a Lélek sötét éjszakája.

A hajó április 14-én vasárnap este 11.40-kor ütközött jéghegynek. Az ütközés tehát három és fél nap, pontosan 81 óra 40 perc múlva történt meg.

A katasztrófa azért következett be, mert a Titanicot elsüllyeszthetetlennek tartották. A jelenlegi világrendet is öröknek, megdönthetetlennek láttatják velünk. Az ütközés napján, április 14-én számos figyelmeztetés érkezett a többi hajótól, jégveszélyt jelezve. Az első jelentések déli 1 óra 40 körül érkeztek, tíz órával az ütközés előtt. Este 7.30-kor jött az újabb jelzés, 4 óra 10 perccel az ütközés előtt. Ekkorra besötétedett, a hajó a továbbiakban már sötétségben rohan tovább. A hajótársaság elnökének erőszakos követelésére mégsem csökkentették a hajó sebességét, hogy már az első úton megkaphassák a leggyorsabb óceánjárót illető kék szalagot. Újabb jelentés érkezett 9.40-kor, két órával az ütközés előtt. Végül 11 órakor jött az utolsó figyelmeztetés, amit – a többihez hasonlóan – figyelmen kívül hagytak: 40 perccel a katasztrófa előtt. A tőke mohósága és agresszivitása viszi pusztulásba a világot.

2. Jéghegy (1)

1912. április 14., 23 óra 40 perc

Az óriás hajó 22,5 csomós (41,7 km/óra) sebességgel rohan a jeges óceánon, a dermesztően sötét holdtalan éjszakában. Rohanás: a végletekig felpörgetett anyagi világ. Sötétség: a varázslat következménye, ami elfordított minket a kiáradó szellemtől, és a teremtett Világ világosságától.

Az utasok többsége és a személyzet nagy része is alszik. Az alvás az öntudatlan, tudatlan állapot jelölője.

Éjfél előtt vagyunk (a legsötétebb időszak). Az őrszem (kutató, aki a szellem sötét éjszakájában látni, előrelátni próbál) észreveszi a jéghegyet. Jég: az élettelen kristályvilág megjelenítője. Azonnal jelez a hídra. Vészjelzés a tudomány részéről.

Az ügyeletes tiszt jobbról akarja kikerülni a jéghegyet. Előbb élesen jobbra, majd erősen balra kormányoztat, közben hátramenetbe állíttatja a gépeket. Az óriás hajó azonban nyílegyenesen rohan tovább. Későn jött kétségbeesett irányváltó manőverek, a tehetetlenség túl nagy, a beavatkozáshoz nincsenek megfelelően erős eszközök. 37 másodperc telik el, végül a hajóorr az utolsó pillanatban lassan balra fordul. A beavatkozás ellentmondásos, a mechanizmus kiszámíthatatlanul viselkedik. Az őrszemek úgy látták, hogy hajszálon múlt, de megúszták. A kutatók úgy látják, hogy a helyzet megoldódott.

A jéghegy mintegy 300 láb (90 méter) hosszan felhasította a hajó jobb oldalát. A civilizáció a maga által teremtett élettelen kristályvilággal ütközik, elháríthatatlan környezeti katasztrófa képében. A hajó sebességét alapul véve ez 7,77 másodperc alatt következett be. Az utasok – a helyzetüktől függően – ezt súrlódásként, remegésként, zökkenésként, rázkódásként érzékelték. Az orrtőke közelében elhelyezett fedélközi utasok és a kazánházakban szolgálatot teljesítők számára azonban fülsiketítő reccsenés volt. Pusztító földmozgások vezetik be a katasztrófát.

A rekeszzáró ajtókat leengedték, de hiába. Rekeszzáró ajtók: a negatív hatások lokalizálásának irreális szándéka. A víz özönlik be a hajó jobb oldalán. Víz: az élet és a halál jelölője is. Hajóba beömlő víz: a Föld működési rendszerének végletes felborulása, és az ennek következtében bekövetkező kivédhetetlen természeti csapások, amelyek egymás után teszik tönkre a mechanizmus részeit. A csapások között a vízzel való elárasztás valóságosan is megjelenik: a globális felmelegedés következ­ményeként az emelkedő tengerszint alacsonyan fekvő területeket és kikötővárosokat veszélyeztet, a szárazföldek belsejét pedig egyre pusztítóbb árvizek sújtják. A gépeket leállították. A gazdaság motorja leáll.

3. Jéghegy (2)

1912. április 14., 23 óra 45 perc

Mintha mi sem történt volna, az utasok tovább aludtak, a fent lévők folytatták az addigi társasági életet: beszélgettek, iszogattak, kártyáztak. Még vicceltek is: dobálóztak a hajóba esett jéggel, szuvenírként mutogatták, vagy abból kértek az italukba… A „buli” megy tovább. Az őrszemek is folytatták a szolgálatukat (folytatják tovább a megfigyelést, a kutatást – értelmetlenül).

Néhány utas felébredt, és az utaskísérőktől (közszolgálatot ellátó személyek) érdeklődött, hogy mi történt. Ők persze nem tudtak semmit. Egy vegyes társaság véletlenszerűen összeverődött az utasokból, próbálták kideríteni a váratlan csend okát, ami minden zökkenésnél jobban nyugtalanította őket (civil kezdeményezések).  Kimentek a fedélzetre, de maguk sem tudták, hogy mit keressenek. Mindenféle álhíreket találtak ki (egy sem volt igaz). Néhányan észlelik, hogy baj van, de nem tudják, hogy mi a való helyzet. Egy darabig céltalanul ődöngtek a fedélzeten, vagy a korlátnál állva meredtek az éjszakába, valami jelét keresték, hogy mi a baj. A hajó állt, de egyébként minden normálisnak látszott. Egy idő után inkább bejöttek a melegre, csatlakoztak az A fedélzet pompás előcsarnokában összegyűlt többi utashoz. Civil szervezetek kapcsolatfelvétele, összefogása.

A fűtőket az elárasztott kazánházakból felhívják a csónakfedélzetre, majd visszarendelik őket. Céltalanul járkálnak, nem tudják, mi a lenne feladatuk. Vészhelyzetben az irányítás akadozni kezd, egymásnak ellentmondó parancsok. Más fűtők pokoli hőségben, nehéz és veszélyes munkával kioltják a kazánokban a tüzet, hogy megelőzzék a robbanást. A lent lévők életük kockáztatásával próbálják meggátolni, hogy a már használhatatlan gépezetek még nagyobb bajt okozzanak.

Fent még senki sem tudja, hogy mi a helyzet, amikor a víz öt perc elteltével elönti a postát. Mi a posta? Értékesnek tartott papírok, azaz: értékpapírok. Ezek úsznak el elsőként. A tisztviselők erre a postazsákokat felhurcolják egy szinttel följebb. Az érdekeltek nagyszabású intervenciója, mentőakciója az értékpapírok védelmében. Újabb öt perc sem telik bele, és a víz már azt is veszélyezteti. Újabb, ezúttal kivédhetetlen válság. A tisztviselők erre elhagyták a postát, és följebb mennek „biztonságba”. Ki-ki maga menti, ami menthető.

 Tíz perc elteltével a víz kezdi elárasztani a legmélyebben fekvő szálláshelyeket. Megjelennek az első menekülők.

A rádiósokat közben teljesen lekötik az utasok közleményei. Az ismétlődő jégjelentések csak zavarták a rengeteg üzenet küldését. A közelben álló Californian rádiósát elég barátságtalanul elhallgattatták, ezért ő, mikor lejárt a szolgálati ideje, lezárta a készüléket. A saját kedvére nem folytatta a rádiózást, mivel fáradt volt, és különben is elég nyersen rászóltak. A készüléket még a hajó egy fiatal lelkes tisztjének érdeklődé­sére sem kapcsolta be. Az éter értelmetlen locsogás-fecsegéssel van tele, az érdemi közléseket elhallgatják. A figyelmeztetéseket félresöprik, a figyelmeztetőket elhallgattatják. 

4. Mozgósítás (1)

1912. április 14., 23 óra 55 perc

A kapitány tapasztalt öreg tengeri medve. Ezt az átkelést szánja az utolsó szolgálatának, utána nyugdíjba készül. A jutalomjáték tragédiába fordul. Az ütközés zajára azonnal a parancsnoki hídra siet. Elküldi az egyik tisztet, hogy tartson gyors szemlét az egész hajón (rapid szakértői vizsgálódás). Az nem megy le a hajófenékbe, csak végigmegy a fedélközön és pár perc múlva jelenti, hogy sérülésnek semmi nyoma. A kezdeti felszínes vizsgálat során még a szakértők sem látják át a helyzetet. A kapitányt ez nem nyugtatja meg, megint elküldi a tisztet, hogy keresse meg a hajóácsot. A tiszt a létrán leereszkedve beleütközik a felfele rohanó hajóácsba, aki jelenti neki, hogy rohamosan árad be a víz. Nyomában az egyik postaalkalmazott, aki jelenti, hogy a postahelyiség is gyorsan telik vízzel. A mélyebb vizsgálódás nyomán kiderül a súlyos baj.

A hajót üzemeltető White Star Line hajótársaság elnöke is az utasok között van. Ő is a hídra siet. A kapitány tájékoztatja, hogy a hajó valószínűleg komolyan megsérült. A nagytőke tudomást szerez a szerencsétlenségről. A kapitány ezután üzen a hajógyár igazgatójának, aki a hajó építését irányította, és szintén jelen van ezen az első úton. A mérnök a kabinjában van, munkájába mélyed, a menet közben felmerült javítások, átalakítások terveit készíti. Így nem is észleli az ütközést. Tovább készülnek a különféle „fejlesztési” tervek, mintha mi sem történt volna. A kapitány és a konstruktőr kettesben bejárják a hajót. Az érdemi vizsgálódás a legszűkebb csúcsvezetői körben zajlik le. A személyzeti lépcsőn mennek le, hogy minél kisebb feltűnést keltsenek. A tömegtájékoztatás kizárása az érdemi információktól. Bejárják az egész hajót. Visszafelé átvágnak a felső fedélzet pompás előcsarnokán, amit ekkorra zsúfolásig töltenek meg az ideges utasok (hatalmas tömegdemonstrációk a hatalmi közpon­tokban), de semmit sem közölnek velük (az információkat továbbra is visszatartják).

A személyzet egyes tagjai már figyelmeztetik az utasokat (kiszivárogtatott hírek). A személyzet más tagjai azonban letagadják a baj tényét (félrevezető közlemények).

A fedélközi utasok szállásai az alsó fedélzeteken helyezkedtek el (elmaradott térségek). Ők már látják, hogy komoly a baj. A szolgálati átjáró megtelik csomagjaikat cipelő emberekkel, akik lökdösődve, egymást taszigálva a hajó tatja felé törtetnek. Az utak zsúfolásig tele menekülőkkel, akik a vélt biztonságba igyekeznek. Balesetek, atrocitások.

Egyesek úgy érzik, mintha a hajó kezdene előre dőlni, de ez olyan hihetetlennek tűnik, hogy nem mernek szólni róla. Akinek mégis szólnak, az közli, hogy a hajó elsüllyeszthetetlen. Nem akarják elhinni (struccpolitika). A fedélközi utasok egy része közben jégfocizik (haláltánc).

5. Mozgósítás (2)

1912. április 15., 0 óra 5 perc

A kapitány és a mérnök visszatér a hídra. Számvetést végeznek, és szembesülnek azzal, hogy a hajó menthetetlenül elsüllyed. A kapitány 12 óra 5 perckor, 25 perccel az ütközés után kiadja a parancsot, hogy készítsék elő a mentőcsónakokat és sorakoztassák fel az utasokat. Döntés rendkívüli állapot bevezetéséről.

A kapitány bemegy a rádiósokhoz, és közli, hogy jéghegybe ütköztek, de még nem ad utasítást a vészjelek leadására. Kapcsolattartó személyekkel (diplomaták) bizalmasan közlik, hogy mi történt. Pár perc múlva ismét megjelent, és most már utasította a rádiósokat a vészjelek leadására. A rádiós 12.15-kor elkezdi küldeni a segélykérő jelzéseket. Külső segítségkérések diplomáciai úton.

A személyzet hitetlenkedve, sőt viccelődve fogadja a kiürítési utasítást. Egy darabig még a hatóságok munkatársai sem veszik komolyan a katasztrófát. Viccek keletkeznek, karikatúrák jelennek meg. Csak határozott parancsra engedelmeskednek. Nehezen mozdul meg a gépezet.

Az első osztályú dohányzóban ezenközben – semmiről sem tudva – tovább folyt a bridzsparti. A gazdagok tovább folytatják addigi életmódjukat, mintha mi sem történt volna. Végül egy hajóstiszt udvariasan közli velük, hogy bajban vannak.

Általános riadó nem volt, az utasok és a személyzet nagy része is személyes közlések útján ismeri meg a helyzetet. A hír így is gyorsan végigfutott az óriás hajón. Nem mernek mindenkit egyszerre mozgósítani, mert az megbénítaná a mechanizmust. Olyan utas is akadt, aki kérlelésre sem nyitotta ki a kabinja ajtaját. Egyesek ellenállnak a kiürítési parancsnak. Egy ajtó beszorult, mire néhány utas betörte, hogy a bennrekedt férfit kiszabadítsa. Erre egy dühös steward azzal fenyegetőzött, hogy New Yorkban mindannyiukat letartóztatják, mert kárt okoztak a társaság vagyonában… Még nem tudják, hogy veszendőben lévő vagyon helyett az embereket kellene menteni.

Az utasok egy része kapkodva, más részük ráérősen készülődik. Ki-ki mást tart fontosnak magával vinni, valaki az ékszereit, más a bibliáját. Egyesek komoly értékeket hagynak a kabinjukban tudatosan. A gazdag hölgyek nagy része azonban kikéri a széfből az ékszereit. Sokféleképpen reagálnak az emberek az addigi életmódjuk gyökeres megváltozására. Egyesek a vagyonukat hátrahagyják, szétosztják, a többség azonban megpróbálja átmenteni azt is.

Fönt a fedélzeten összeterelt embertömeg, nagy zűrzavarban, a legkülönbözőbb öltözékekben. Különböző felfogású emberek kerülnek véletlenszerűen egymás mellé. A helyzet a harmadik osztályon a legzavarosabb, mivel a nem házas férfiakat és nőket a hajó két végében szállásolták el. Most az orrban elhelyezett férfiak a tat felé igyekeznek a zsúfolt folyosón, hogy összetereljék rokonaikat, ismerőseiket. Az emberek a rokonaikhoz, ismerőseikhez igyekeznek. Tömeges népvándorlás, óriási dugók. Futkosás, hangok zűrzavara (kapkodás, hírdömping).

Kint a kemény hidegben és a barátságtalan sötétségben nagy a tolongás. Az életszínvonal leesik. A zsúfolt táborokban, várótermekben az életfeltételek radikálisan leromlanak. Ösztönszerűen mindenki az osztályának megfelelő fedélzetre igyekszik. Még itt is elkülönülnek. Nyugodtan várják az utasításokat, vagy inkább bizakodó hangulatban. Egyeseknek még viccelődni is van ereje. Nincs pánik.

Amíg az utasok várakoztak, beszélgettek, tréfálkoztak, a legénység elfoglalta a helyét. A csónakfedélzet megtelt matrózokkal, pincérekkel, kazánfűtőkkel, szakácsokkal. Általános mozgósítás.

Két tiszt alaposan elkésett. Az ötödik tiszt átaludta az ütközést, a második tiszt hallotta, de miután nem volt szolgálatban, jobbnak vélte a kabinjában maradni, ahol megtalálhatják. Végül csak az ütközés után 40 perccel riasztották. A vezetők egy részénél sokáig fennmarad a tudatlan állapot. Más vezetők pedig központi utasításra várva jókora késéssel cselekednek.

Mindent egybevetve a mentőcsónakokban összesen 1178 férőhely volt, a hajón ellenben 2207 főnyi utas és személyzet tartózkodott. Az utasok közül senki sem tudott erről, a személyzet tagjai közül is kevesen. Az utasok tehát nyugodtan várakoznak a fedélzeten, nem félnek, bár nem tudják mire vélni a dolgot. Az emberek bíznak, nem tudják, hogy micsoda áldozat készülődik.

6. Vészjelzés (1)

1912. ápilis 15., 0 óra 45 perc

Az első csónakot 12.45-kor, az ütközés után 65 perccel eresztik le. Ezt az első tiszt vezényelte, de a hajó főtisztje akadályozta a munkát, ezért kétszer is kénytelen volt a kapitányhoz fordulni. A vezetők közötti ellentétek hátráltatják a mentést. Az első csónakokat a sétafedélzet szintjéig engedték, hogy az utasok onnan szálljanak be. Az oda vezető ajtók és az ablakok azonban le voltak zárva. Valakit leküldtek, hogy nyissa ki az ablakokat, az első tiszt pedig ezalatt a tathoz ment, hogy az ottani csónakok eresztését vezényelje. Irányítási hibák.

Először a nőket és a gyermekeket engedték a csónakokba. Nem mondhatni, hogy a tisztek felszólítása lelkes fogadtatásra talált volna a körükben. Többen is úgy vélték, hogy a szépen kivilágított óriás hajón nagyobb biztonságban vannak, mint az apró csónakokban. Csónakra szállás: a technikai civilizáció megszokott életmódjának elhagyása. Vonakodva szálltak be, sőt akadt, aki ezt kereken megtagadta. Az első csónakok megtöltése így nehézségekbe ütközött, némelyiket félig üresen eresztették a vízre. Ennek nagy ára volt: még a lehetségesnél is kevesebben menekültek meg. Az emberek egy része még mindig nem hiszi el, hogy a régi világnak vége.

Ezt az érzést a zene is erősítette. A karmester összeszedte a zenészeit és vidám ragtime-ot vezényelt, mintegy megnyugtatásul a csónakra várakozóknak. Működik a szórakoztatóipar.

A hajóstársaság elnöke beavatkozott a csónakok eresztésébe. A nagytőke „kézivezérlési” akciói. Ezt az érintett tisztek visszautasították. Akik tudták, hogy kiről van szó, a lélegzetük is elállt: ennek következménye lesz, ha megérkeznek New Yorkba. Mert ezt még ekkor is majdnem mindenki biztosra vette. A legrosszabb esetben mindenkit átszállítanak más hajókra. Az áldozatok még nem tudják, hogy azzá válnak.

A fedélzetmester a hajó tatjánál még mindig fel-alá járt, őrséget tartott. Nem találkozott senkivel, nem is hallott semmit, amióta, több mint egy órája a jéghegy elsuhant mellettük. Éppen ezért csodálkozva látta, hogy a hajó jobb oldalán mentőcsónak úszik a vízen. Telefonált a hajóhídra: tudják-e hogy a vízen van egy csónak? Egy hang csodálkozva kérdezte: ki beszél. Megmondta a nevét, mire a „híd” elismerte, hogy bizony megfeledkeztek róla. Ő volt az utolsó ember a hajón, aki még nem tudta, hogy mi a helyzet. Utasították is, jöjjön fel azonnal a hídra és hozzon magával rakétákat. Már-már humoros, hogy egyes kutatók – akik ezenközben bőszen vizsgá­lódnak tovább – realizálják utoljára, hogy mi történt. Úgy kell nekik megmon­dani, hogy hagyják már abba a vizsgálódást, végezzenek valami hasznosabbat.

A hajó építője ellenben nagyon is tisztában volt a helyzettel, és ezt egyeseknek bizalmasan el is mondta, hozzátéve, hogy ne terjesszék, nehogy pánik törjön ki. A teljes igazságot először ismerősök, bennfentesek ismerhetik meg.

7. Vészjelzés (2)

1912. április 15., 0 óra 45 perc

Az 5-ös számú kazánházban látszólag rendben mentek a dolgok. A tüzeket kioltották, a szivattyúkat beindították. Ennek érdekében eltávolítottak a padozatban egy csatornafedelet. Gomolygott a gőz, az emberek homályban dolgoztak. Az egyik gépész belelépett az aknába és eltörte a lábát. A többiek felemelték és lefektették. Negyedóra múlva átszakadt a válaszfal, és a tengervíz dübörögve betört. A csapások az izolálni szándékozott területekre is betörnek, radikális hirtelenséggel. A két ottmaradt gépész gyorsan felment a mentőlétrán, de sérült társukat pillanatok alatt elnyelte az áradat. Ő lett az első halálos áldozat. A lent szolgáló emberek életük árán is kitartanak a helyükön az utolsó pillanatig.

Közben a vészjelzések eljutottak számos hajóra, sőt a szárazföldre is. Az egész világ lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket. Egyedül a mindössze tíz mérföldre, tehát látótávolságon belül tartózkodó Californian nem sejtett semmit. Az egyik tiszt megpróbált morzelámpával kapcsolatot teremteni vele. Egy alkalommal mintha válaszjelzéseket észlelt volna, de nem tudta értelmezni. A Californian egyik hajósinasa távcsövön észlelt is valamit, megpróbált válaszolni, de hamarosan feladta. A hír mindenhova eljut, kivéve azt, aki még időben segíthetne

A vészjelzések közben folyamatosan mentek. A rádiós az addig szokásos CQD jelzéseket adta, de 12.45-kor leadta az éppen akkor elfogadott új nemzetközi segélyhívó jelet, az SOS-t. Ez volt az első SOS jelzés, amit óceánjáró valaha is használt. A szükséghelyzet új módszereket hív elő.

Ugyancsak 12.45-kor lőtték fel az első rakétát. A Californian egyik tisztje ezt észleli. Különös, gondolta, hogy egy hajó éjjel rakétákat lő fel… A sors üstdobjainak pergése hallatszik. Sokan csak ekkor realizálják, hogy igazán komoly baj van, és olyan sürgős segítségre szorulnak, hogy vészjelzéseket adnak minden hajónak, amely a közelben van. Vége szakadt a tréfálkozásnak, tétlenségnek. Most válik csak mindenki számára nyilvánvalóvá a végveszély. Az emberek nagy része ekkor ébred fel, ekkor tudatosítja a helyzetet.

8. Búcsú (1)

1912. április 15., éjjel 1 órakor

Voltaképp a búcsúzkodásra sem maradt idő. A férfiak egy része nyugtatja feleségét, hogy szálljon csak be a csónakba. Pusztán formaság, hogy a nőké és a gyerekeké az elsőbbség. Ez egy pompásan felszerelt hajó, mindenkit megmentenek. Az emberek egy része még mindig bízik a mechanizmusban. Más férfiak érzik, hogy utoljára látják a feleségüket, anyjukat, gyermekeiket, de nem mondják ki. Miután átsegítették őket a mentőcsónakba, visszalépnek a fedélzetre. Akad több igazi gentleman, akik önzetlenül segít egyedülálló hölgyeknek a menekülésben, majd marad. Az asszonyok egy részét így is erőszakkal kell a csónakba tuszkolni. Vannak asszonyok, akik még erőszak hatására sem hagyják magukra férjeiket. Megrázó jelenetek. Tömeges önfeláldozás más életek mentése érdekében.

Miközben egymás után eresztik le a mentőcsónakokat, a fedélzet egyre jobban megdől. Azokon is nyugtalanság vesz erőt, akik eddig higgadtan viselkedtek. A katasztrófa növekvő árnyéka egyre elviselhetetlenebbül nyomja a lelkeket.

Egyesek, akik mindenüket a kabinban hagyták, most meggondolják magukat, és lemennek az értékeikért. Alkalmasint nagyon kellemetlen meglepetésben van részük: a kabinjuk vízben áll, vagy a hajópincérek a fosztogatók ellen bezárták. Visszatérés a kabinba: általunk fontosnak tartott tárgyak átmentésének szándéka az életforma folytatásának reményében. Vízben állás: e tárgyak megsemmisülése, értelmetlenné, használhatatlanná válása; bezárás: a megmaradt vagyontárgyak, emlékek is elvesznek.

Fogytán az idő, de egyes nők szerfölött szeszélyesen viselkednek, késleltetve a csónakeresztést. A hajó konstruktőre egyik csónaktól a másikhoz megy, sürgetve a nőket, hogy ne habozzanak, siessenek, ne válogassanak a csónakok között. A menekülés nem társasutazás. Egyéni igényeknek nincs helye.

Minden olyan sürgős volt – és olyan nagy volt a nyugalom –, hogy időpocsékolásnak tűnt a lőfegyverek előkeresése. A hajó tisztjei mégis átvesznek egy-egy revolvert. A fegyvereket kiosztják, de nincs még lőparancs.

A fedélzetmester újabb és újabb rakétákat lő fel. A kutatók most már folyamatosan vészjelzéseket adnak.

9. Búcsú (2)

1912. április 15., éjjel 1 óra 15 perc

A hajó francia éttermének főpincére maga volt a megtestesült nyugalom. Amint magányosan állt a csónakfedélzeten, a méltóság szobrát mintázhatták volna róla: cilindere egyenesen ült a fején, a kezében sétapálca, karján gondosan összehajtogatott tweedtakaró. Ez az elegáns úr azonban magára hagyta embereit, a pincéreket, akik el sem jutottak a csónakfedélzetre, így esélyük sem maradt: mind egy szálig elpusztultak.

„Jaj nektek farizeusok és írástudók, ti képmutatók! Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele van a halottak csontjaival és mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.” (Mt 23,27)

Sorsát így sem kerülhette el: a csónakfedélzetig ő ugyan eljutott, de csónakba már nem. Főnökök és beosztottak: egyek lesznek a halálban.

A süllyedés gyorsabb lett, a helyzet egyre zavarosabb. Egyes nők elesnek a csónakba való beszállásnál, van, akit úgy kell kihúzni a vízből. Mások elvesztik a fejüket, és hisztérikus jeleneteket rendeznek. Van, aki azért könyörög, hogy ne kelljen beszállnia, mert fél a csónaktól. Lesz sírás-rívás, fogak csikorgatása.

Az a terv, hogy a csónakokat az alsóbb sétányokról töltsék meg, teljes kudarcot vallott. Az oda nyíló ajtókat ugyanis nem nyitották ki. Azok a csónakok, amelyeknek várakozniuk kellett volna az alsóbb szintekről beszállókra, sorra eleveztek. Akiket tehát ide küldtek le, hoppon maradtak. A tapasztalt matrózok hiánya csak növelte a zűrzavart. A korábban indított csónakokra ugyanis már beosztották a legjobb tengerészeket. Akadozó irányítás, növekvő káosz.

Hat matróz életét vesztette: őket leküldték, hogy nyissák ki az alsó sétafedélzet ajtóit, de nem tértek vissza többé. Valahol csapdába estek odalenn. A mentés érdekében kiküldött képviselők halálos veszedelemben forognak.

A hajó bal oldalán egyetlen férfiutasnak engedték meg, hogy csónakba szálljon, őt is azért, mert csak egy matróz ült benn. Jobban jártak azok a férfiak, akik a hajó jobboldalán gyülekeztek, közülük többek is beszállhattak, sőt egy dúsgazdag férfi magával vihette pincsijét és egyiptomi szolgáját is. Korántsem egyenlő az elbírálás. Sok múlik a szerencsén és a kapcsolatokon.

Úgy látszott, hogy a hajó orránál nem is maradt több utas. A közelben lévő csónakok elmentek, a tömeg a tat felé tódult. Az 1-est – amelyben negyvenen fértek volna el – 12 emberrel eresztették le. Elképesztő hanyagságok miatt még annyi embert sem mentenek meg, amennyit lehetne. 

10. Menekülés (1)

1912. április 15., éjjel 1 óra 30 perc

Lent, a harmadosztályon tartózkodtak azok, akik az 1-es közelébe sem férhettek. Férfiak és nők tömege nyüzsgött a fedélköz fő lépcsőházának alján, egészen a hátsó E fedélzetig. Ott szorongtak azóta, amióta a szobapincérek felkeltették őket. Eleinte csak nők és házaspárok vártak a sorsukra, de azután férfiak érkeztek elölről, a szolgálati átjárón át, csomagokat cipelve. Most itt zsúfolódtak össze – lármás, nyugtalan csoport, inkább raboknak látszottak, mintsem utasoknak, a börtönszerű alacsony mennyezet alatt, a meztelen villanykörték fényében, a fehérre mázolt falak puritán előterében. Az alacsonyabb szintekre szorult magára hagyatott tömeg.

12.30-kor, az ütközés után 50 perccel érkezett a parancs, hogy a fedélközi nők és gyermekek menjenek fel a csónakfedélzetre. Reménytelen dolog lett volna elvárni tőlük, hogy kiismerjék magukat a folyosók útvesztőjében, ahol az ajtókat rendes körülmények között amúgy is zárva tartották a harmadosztály elől. Hol vannak már a rendes körülmények… De tovább működnek a szokások. Ezért úgy döntöttek, hogy kis csoportokban felkísérik őket. Nem volt könnyű velük elindulni. A nők egy része nem akart menni, egyes férfiak meg követelték, hogy mehessenek, de erről szó sem lehetett. Kiéleződő konfliktusok. Hosszú, bonyolult úton jutott fel két csoport a csónakokhoz. Hosszú menetelés az életbe. Mihelyt azonban odaértek, a fedélköziek máris kezdtek visszaszállingózni a hajó belsejébe, a melegre. Az emberek egy részét nem lehet megmenteni, annyira ragaszkodnak a megszokott életükhöz.

A fedélközi utasok élelmesebb részének valahogy sikerült feljutnia a felső fedélzetre. Most ott várakoztak, de nem volt senki, aki segítsen nekik. Magukra hagyott áldozatok.

11. Menekülés (2)

1912. április 15., éjjel 1 óra 35 perc

Voltak, akik a zárt ajtók miatt zsákutcába jutva kétségbeesésükben a legénységi riadólétrán másztak fel. Beszivárgások a zöldhatárokon át.

Feljutva meglátták a fényesen kivilágított első osztályú éttermet. Megcsodálták a másnapra előkészített pompás, ezüsttel és porcelánnal terített asztalokat. A fejlett országok káprázatos gazdagsága.

Volt, aki be akart mászni az ablakon, de a társa figyelmeztette, hogy a hajótársaság még megfizetteti vele a kárt. A vagyon szent és sérthetetlen – mindhalálig.

Ismét mások dörömböltek a lezárt csapóajtókon azt követelve, hogy engedjék át őket. Egyes ajtókat feltörtek, és sokan benyomultak az első osztályra. A határokra óriási tömeg zúdul, a gazdagabb országokba bebocsátást követelve. Egyes határokon erőszakosan átnyomulnak.

Egy másik átjáróban az őr feltartóztatott három ír lányt. Ekkor odaérkezett egy földijük, maga is fedélközi utas, izmos férfi, aki dörgő hangon ráordított az őrre, hogy engedje át a lányokat. Kiderült, hogy puszta hangerővel is csodát lehet tenni, mert a lányok nagy meglepetésére a matróz beengedte őket. Bátor, határozott fellépéssel életeket lehet menteni.

A fedélköziek céltalanul bolyongtak a hajón. Egyesen a kabinjukban maradtak, és ültek csüggedten. Reményvesztettség.

Mások a harmadosztályú társalgóban ültek, az írek rózsafüzért imádkoztak. Az emberek a valláshoz fordulnak.

Odalenn a gépteremben senkinek sem jutott eszébe, hogy menekülni próbáljon. Ezek a hősök minden erejüket megfeszítették, hogy fenntartsák a gőznyomást, biztosítsák a világítást, hogy működjenek a szivattyúk. A veszélyeztetett helyeken a tüzet oltották a kazánokban, hogy ha betör a víz, ne következzen be robbanás. Amikor végül is megjelent a víz, még gyorsabban dolgoztak, és csak akkor adták fel, amikor az már térdig ért. Önfeláldozó kitartás a közszolgáltatások fenntartására. A szellem embereinek – akik legalulra szorultak – heroikus küzdelme a tudás fényének őrzésére.

12. Háború (1)

1912. április 15., éjjel 1 óra 40 perc

A csónakokból minden szem a Titanicra tekintett. Magas árbocai, négy óriási fekete kéménye feketén rajzolódott ki az éjszakában. A kivilágított sétafolyosók, az ablakok sárgán fénylő sora, rengeteg ember a korlátok mentén. A csónakokból jól lehetett hallani a ragtime ütemeit az éjszaka csendjében. Hinni sem akarták a menekülők, hogy végveszélybe került az óriás, és mégis: ők kint vannak a tengeren, a gigász orra pedig mind mélyebben merül a vízbe. A ragyogóan kivilágított, az orrától a végéig fénylő hajó olyan volt, mint egy születésnapi torta, amikor a hőségben kezd összeroskadni. A civilizáció díszletei még állnak, de jaj annak, aki köztük marad.

A közelben álló Californian fedélzetén számolják a Titanic vészrakétáit. Egy órakor lövik fel a hatodikat. 1 óra 10-kor, másfél órával az ütközés után a második tiszt jelentést tesz erről a kapitányának. A kapitány azt tanácsolja, hogy adjanak le továbbra is lámpajeleket: mi a baj. A közeli segítség lehetőségének elmulasztása elavult módszerek erőltetése miatt. Valamivel később távcsövön észlelik, hogy a Titanic mintha megdőlt volna, sőt az oldalsó piros jelzőlámpa is eltűnt. Ezt némileg furcsállják, de különösebb izgatottság nélkül. A katasztrófát a média egyenesben közvetíti.

Fél kettő körül az egyik tiszt kinyitotta az első osztályhoz vezető ajtókat, és a fedélközi nőket és gyermekeket a csónakfedélzetre parancsolta. Az elmaradott térségben élő menekültek egy részét beengedik a fejlett országokba.

A fedélzet még inkább megdőlt, sőt csúnyán lejtett bal felé, ezért 1 óra 40-kor, az ütközés után két órával a főtiszt mindenkit a jobb oldalra vezényelt, hogy helyrebillentsék a hajót (diktatúra). Az utasok és a legénység átvonult, a Titanic pedig lomhán egyenesbe fordult. A mentőcsónakok körül újra megindult a munka. A diktátum időlegesen javít a helyzeten, további életeket menekíthetnek meg.

Ekkor már nem volt nehéz rábeszélni az utasokat, hogy hagyják el a hajót. Voltak, akik magasról ugrottak le az ereszkedő csónakba, más férfiak egyszerűen benyomultak oda, úgy kellett kirángatni őket. Élesedő zavargások, összetűzések. További férfiak is rohamozzák a csónakokat, őket kormányrúddal és pisztolylövésekkel verik vissza. Háborúk törnek ki több helyen is.

A hajóstársaság tulajdonosa egy darabig utasításokat osztogatott a csónakok körül, majd hirtelen beszállt az egyikbe. A nagytőke átmentésére irányuló akciók.

13. Háború (2)

1912. április 15., éjjel 1 óra 55 perc

Az utasok egy része nyugodtan üldögélt, vagy a nyugágyakban pihent. Egyes asszonyok nem voltak hajlandók elhagyni a férjüket, mondván: együtt indultak el, együtt is fejezik be. Volt, akik elegáns frakkot viselt: úgy akart meghalni, ahogy ez gentlemanhoz illik. Vannak, akik méltósággal várják a sorsukat.

Az első osztályú férfiutasok egy része együtt dolgozott a legénységgel, még a hidegben is patakzott róluk a verejték. A nagy baj összehozza a nemeslelkű embereket, bárhonnan is származnak.

1 óra 55-kor eresztették le a 4-es csónakot, benne dúsgazdag családok hölgytagjaival, gyerekeivel, komornáival és dajkáival. Egy befolyásos úr be akart szállni, de a tiszt nem engedte. Vannak, akik a gazdagokkal sem kivételeznek. A csónakban ülők látták, hogy ömlik be a víz az ablakokon, a luxuslakosztályok antik bútorai közé. Pusztulóban a hatalmas gazdagság.

Ezután már csak egyetlen csónak maradt negyvenhét férőhellyel – 1600 ember számára! Ezért a tiszt a legénységgel kordont formáltatott, kart karba öltve álltak a tengerészek a csónak körül. Katonai védelmi vonal tartása szövetségesek által. Az utolsó mentőcsónakot 2 óra 5 perckor eresztetik le. Két férfi, akik eddig segítették a hölgyek beszállását, – frakkosan – beugrott a leereszkedő csónakba. Egyes egységek a levegőből mégis behatolnak.

Két órakor, az ütközés után két órával és húsz perccel a fedélközi férfiakat is felengedték a tatból. A határokat kinyitják. Sokan maradni akartak, nyilván oda ér el utoljára a víz. Az utolsó pillanatig ragaszkodnak a pusztulóban lévő civilizációhoz. Néhányan mégis felmentek, abban a reményben, hogy csónakra találnak. De az utolsó éppen akkor evezett el. Akik csak ekkor szánják el magukat, elkésnek. Így hát zavartan álldogáltak az első osztályon, nem tudták mitévők legyenek. A menekülők tanácstalansága és kiszolgáltatottsága. Figyelték, hogyan viaskodnak a matrózok a két összecsukható csónak kiszabadításával, de nem segítettek. Tehetetlen, magán segíteni nem tudó tömeg.

A lámpák vöröses fényben izzottak. A közszolgáltatások egyre gyengülnek, akadoznak. A tudósok és a szellem emberei ekkor már a végveszélyre figyelmeztetnek. A vörös szín a tűz jelölője is: megkezdődnek a gyújtogatások.

14. Végzet (1)

1912. április 15., éjjel 2 óra 5 perc

Miután az utolsó csónak is elment, különös csönd szállt a hajóra. Elcsitult az izgalom, a zűrzavar, az emberek nyugodtan álltak a felső fedélzeten. A harcok elcsitulnak, miután már nincs miért harcolni. A fedélzetek közepe köré tömörültek, olyan távol a korláttól, amennyire csak lehetséges. A maradók most már együtt vannak, az utolsó használható helyekre húzódnak.

A rádiós még mindig segélykérő jelzéseket adott le, bár az áram egyre gyengült. Utolsó diplomáciai próbálkozások. 2 óra 5 perckor a kapitány benézett hozzájuk és közölte: megtették a kötelességüket, hagyják el a fülkét. Majd sorra odament tengerészekhez, felmentette őket a további szolgálat alól, hogy most már gondoljanak magukra. Ezután lassan visszaballagott a hídra. Ekkor látták őt utoljára. Feloszlik az államgépezet, a még hivatalban lévő embereket elbocsátják, a vezetők visszavonulnak, eltűnnek.

A hajón rekedt emberek közben kétségbeesetten kutattak a tiszti lakosztályokban és a tornateremben, hátha találnak még mentőmellényeket (tömeges fosztogatások). Tömegesen dobálnak ki nyugágyakat és hordókat, hogy legyen mibe kapaszkodni. Próbálkozások egyéni túlélési lehetőségek után.

A zenekar még mindig vidám ragtime-ot játszott. A muzsikusok már mentőmellényt viseltek, végül azonban egyikük sem menekült meg. A médiában mindhalálig zene.

Néhány utas ekkor már megkockáztatta az ugrást. Volt, aki miután a felesége csónakba szállt, beugrott a tengerbe, és arra úszott, amerre a csónaknak kellett elhaladnia. Néhányan így menekültek meg. Halált megvető bátorsággal néhányan egyénileg hagyják el a civilizációt, bízva a gondviselésben. A többség azonban csak ácsorgott, vagy nyugodtan járkált fel-alá a csónakfedélzeten. A többség apatikus közönnyel várja a pusztulást. A New York-i és a philadelphiai „felső tízezer” továbbra is összetartott (az úr a pokolban is úr).

Most már sokan a fokozatosan emelkedő hajótat felé húzódtak. A hátsó fedélzet, amely a harmadosztályúak sétahelye volt, egyszeriben vonzó lett az előkelőbb utasok számára is. Az emberek – bárhonnan jöttek is – kényszerűen összeszorulnak, hasonló körülmények közé.

15. Végzet (2)

1912. április 15., éjjel 2 óra 10 perc

A hajó belsejében az üres lakosztályok halálos csendje maga is drámai légkört teremtett. Az a la carte étterem kristály csillárjai természetellenes szögben függtek, de még mindig szórták a fényt, megvilágítva a francia diófa lambériát és a rózsaszín perzsaszőnyeget. A kis asztali lámpák közül több felborult, selyem ernyőjük mellettük hevert. A fejlett városok kiürülnek, de még állnak. Hivalkodó gazdagságuk, értékeik, műkincseik veszendőben. Volt, aki az éléskamrában motozott, talán szíverősítőt keresett. A fosztogatás a gazdag városokat is eléri.

A dohányzó nem volt teljesen üres. Amikor egy szobapincér 2 óra 10-kor benézett, csodálkozva látta, hogy a hajó konstruktőre egymagában ül odabenn. Karját mellén összefonva ült a híres tervező, és kábultan meredt maga elé. Nem volt benne sem energia, sem akaraterő. A mechanizmust megalkotó és fenntartó tudás nem mehet át az új világba.

Kint a fedélzeten a tömeg még mindig várt. Az emberek várják a végzetüket. A zenekar is játszott. Voltak, akik a tiszteletessel együtt imádkoztak, mások a gondolataikba mélyedtek. Az emberek többféleképpen reagálnak a végzet közeledtére. Vannak, akik Istenhez fordulnak, mások átgondolják az életüket, végül vannak, akik még most is a médiát figyelik.

A rádiós már alig tudta használni a készülékét. 2 óra 10 perckor két V jelet kopogtatott le, de csak próbaképpen. Ekkor egy ájult hölgyet hoztak be a rádiósfülkébe. Leültették, egy pohár vizet adtak neki. Amikor talpra tudott állni, férjébe karolva elment. Már a képviseletek is beengednek menekülteket.

Ezután kisvártatva egy fűtő belopózott a fülkébe, és le akart akasztani egy mentő­mellényt. Erre dulakodni kezdtek és leütötték, maguk meg kirohantak. Végül a képvise­letek sem mentesülnek a rablásoktól, fosztogatásoktól. A diplomáciának ezzel vége szakad.

Tisztek, matrózok és a személyzet egyéb tagjai közben a két összecsukható csónak kiszabadításán küszködtek. Vannak, akik nem adják fel, és a végsőkig harcolnak a túlélésért. Végül sikerült mindkettőt eloldozni, de az egyik félig megmerülve, a másik a gerincével fölfelé ért vizet. Többen az utolsó pillanatban feloldozást kapnak, de nehéz út vár rájuk.

16. Kataklizma (1)

1912. április 15., éjjel 2 óra 15 perc

A matrózok még mindkét összecsukható csónakot erejük megfeszítésével vonszolták, amikor a csónakfedélzeten végigsöpört a víz a tat felé. Negyed három volt, az ütközés óta két óra és harmincöt perc telt el (világidőre átszámolva 7,77 év, erről később). Megkezdődik a civilizáció haláltusája. A tömeg megpróbált a tat felé szaladni. Ekkor hirtelen férfiak és nők tömege özönlött elő a hajó belsejéből, ahol az utolsó pillanatig maradtak. Valószínűleg mind fedélközi utasok voltak. Velük együtt több mint 1500 ember volt még a hajón! Már azok is menekülnek, akik eddig kitartottak a helyükön. Elképzelhetetlen tömeges menekülő-áradat.

Ekkor a karmester megkopogtatta a hegedűjét. A vidám ragtime abbamaradt, és az „Ősz”, az episzkopális egyház himnusza csendült fel, eláradva az éjszakában, messze a víz fölött. A média legvégül betölti azt a szerepet, amit mindig is kellett volna: az Ige közvetítését. Csak pár hete marad rá. A csónakban ülők megilletődve hallgatták. A messzeségben felcsendült zenében volt valami szívbe markoló. De aki közvetlen közel volt, egészen mással volt elfoglalva, ezek a szerencsétlenek nem is figyeltek rá. A Teremtő igéjét már csak azok hallják meg, akik idejében elmennek.

A mozgékonyabbak elfutottak a fedélzeten végigsöprő víz elől, a lassúbbakat utolérte és elnyelte. A menekülők között széles rendet vág a halál.

A Titanic orra egyre mélyebben fúródott a vízbe, és mintha már siklott volna a szörnyű mélység felé. A tat pedig gyorsan emelkedett. Az emberek kezdték felismerni, hogy az a menedék, ahol bénultan állnak, csak meghosszabbítja a szenvedésüket. Ekkor már többen ugrottak a tengerbe, másokat meg a víz sodort le a hajóról. Eddig a hanyatlás fokozatos volt, a világ nagyjából még ismerős volt. Ez itt a vége, a mi világunk vége.

Volt, akit a hajóba ömlő víz beszippantott, majd egy lentről feltörő léghullám dobott a felszínre. Volt, akit körben sodort egy örvény, ezért ösztönösen egy korlátba kapaszkodott, de mivel a hajótest gyorsan csúszott a víz alá, eszébe villant: az óriás magával ragadja a mélybe. Egy erős rúgással kiszabadította magát, és elúszott a hajótól, jó mélyen a víz alatt. Volt, aki a mentőcsónak evezővilláját ragadta meg, amit a hullám lesodort a fedélzetről, és ő maga a felfordult csónak alá szorult. Vannak, akik a halál torkából, szinte az alsó világból jönnek vissza.

„Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam! És én mondám: Elvéttettem a te szemed elől, vajha láthatnám még szentséged templomát? Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövődött a fejemre. A hegyek alapjáig süllyedtem alá; bezáródtak a föld závárjai felettem örökre! Mindazonáltal kiemelted éltemet a múlásból, oh Uram, Istenem! (Jón 2,4 – 2,7)

17. Kataklizma (2)

1912. április 15., éjjel 2 óra 18 perc

A fedélzet olyan meredeken megdőlt, hogy már nem lehetett rajta megállni. Mindenki elesett, az emberek sorra zuhantak a tengerbe. Elesnek az életért vívott harcban. A kötelek, nyugágyak, deszkák és a vadul örvénylő víz forgatagában senki nem tudta, hogy mi történt a társaival. A tájékozódás megszűnik, teljes a káosz. A csónakokból látni lehetett, hogyan kapaszkodnak, mint megannyi méhraj: kiugrókon, csigákon, szellőző­nyílásokon, amint a hajó tatja a magasba emelkedik. Az életlehetőségek megszűnnek, de az emberek a végsőkig kapaszkodnak. Közvetlen közelből alig lehetett látni mi történik, bár még ekkor is égtek a lámpák, sejtelmes vörös fényt árasztva. A vörös Mars hadisten színe, egyben a tűz színe, amely által ez a civilizáció végül megsemmisül.

Ismert emberek és névtelenek egyetlen halomban zuhantak egymásra, amikor a hajó orra még mélyebbre süllyedt, a vége pedig toronymagasra emelkedett. Az „Ősz” dallamát mintha elvágták volna, amint a zenészek is lezuhantak a hangszereikkel. A lámpák kialud­tak, újra fellobbantak, hogy azután végleg sötétségbe boruljanak. Ez 2 óra 18 perckor történt. Az utolsó közszolgáltatások is megszűnnek, a média végleg elhallgat, tudá­sunk is darabokra törik és szétesik, „kis és nagy” emberek egyek lesznek a halálban.

Tompa zuhanások és üvegcsörömpölés nyomott el minden más zörejt. Hosszú, mély dübörgést hallottak a fültanúk, mert minden mozdítható tárgy elmozdult a helyéről. Beláthatatlan jelenségek reszkettetik meg a Földet, mindent lerombolva.

És most, amint még meredekebbre billent a hajóóriás, a harmadik kéménynél megnyíltak a fedélzet lemezei, a gerinc eltört, a gigász kettévált, az elülső rész lesüllyedt. Felfoghatatlan kataklizma. A világ tartóerői megrendülnek. A kémény leomlott. A hajó jobb oldalán zuhant a vízbe, szikraáradatot okádva. Tűzáradat. A zuhanás döreje még az általános hangzavart is túldübörögte. Sok embert, aki a vízben küszködött, agyonzúzott a több tonnás leomló acéltömeg. Másoknak szerencséjük volt, éppen ez taszította el őket a hajótól. Óriási csapások.

A tat függőlegesre tornyosult, közben forgott, mint egy dugóhúzó. A dübörgés egyre erősebb lett. Minden, amit az anyagi világunkban fontosnak tartottunk, darabjaira esik, összekeveredik, használhatatlan és értelmetlen romhalmazzá válik.

A csónakban ülők nem hittek a szemüknek. Tudniuk kellett, hogy közel a vég, de senki sem álmodta, hogy ez így megy végbe: ez a nem is földi dübörgés, a vízből függőlegesen égnek meredő fekete hajótest, amely olyannak tűnik, mint egy hatalmas fekete ujj, amely az ég felé mutat. Igen, ez a fekete ujj az Ég felé mutat: nem földi dübörgés kíséri a Teremtő tervének megnyilatkozását.

Voltak, akik nem tudtak odanézni. Az ítélet elementáris erejű kinyilatkoztatása elviselhetetlen.

Két perc vánszorgott el ólomlábakon, mire elült a lárma, és a Titanic tatja kissé visszabillent. Azután lassan merülni kezdett, meredeken megdőlve. Ahogyan lefelé merült, mintha közben meggyorsult volna a süllyedés, S amikor a tengervíz összecsapott a tatról kiálló zászlórúd fölött, már olyan sebesen szállt lefelé, hogy szinte hasította a vizet; a helyén vadul csobogott a tenger. A már összedőlt, megszűnt világunk most elmerül a feledés feneketlen vizébe, hogy soha többé ne jöjjön vissza.

18. Gyötrelem (1)

1912. április 15., éjjel 2 óra 20 perc

Az idő 2 óra 20 perc, két óra és negyven perc telt el az ütközés óta. A Titanic hullámsírja fölött vékony füstös pára lebegett, elhomályosítva a kristálytiszta éjszakát. Lebegő lelkek. A víz tükrén ládák, nyugágyak, deszkák, falburkolatok törmeléke libegett, mindenféle kacat, ami valahonnan a mélyből tört a felszínre, és most könnyű dugó módjára örvénylett a vízben. Ennyi marad az egészből.

Úszók százai kapálóztak a vízben, roncsokba és egymásba kapaszkodva, és kiáltozott segítségért. Az egyes hangok belevesztek az állandó sikoltozás hangzavarába. A csónakokból úgy hallatszott, mintha sok ezer szurkoló kiabálna egy meccsen. A veszendőben levő lelkek sikolyaival telik meg a világ.

Fáradt vagyok, alig tudom folytatni.

Ha más nem, a tengervíz hőfoka is elég ahhoz, hogy megtörje a legszívósabb emberi ellenállást. A víz hőmérséklete –2,2 Celsius fok. Ez a sós tengervíz fagyáspontja, a víz tehát a lehető leghidegebb. Akik végül megmenekültek, évtizedek múlva is borzongva emlékeztek a víz metsző hidegéről. Ha a kegyelmi időszak elmúlik, az ítélet kemény világa köszönt az emberiségre.

„Akkora lesz a gyötrelem, amilyen még nem volt a világ kezdetétől mindmáig és nem is lesz. Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen ember sem. De a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok.” (Mt 24,21)

Mégis több tucat menekülő megőrizte az önuralmát. Ezek számára két reménysugár mutatkozott a törmelékkel teleszórt vízben: a két összecsukható csónak. Mindkettő végül elszabadult a süllyedő fedélzetről, de az egyik félig megtelt vízzel, a másik a gerincével fölfelé lebegett. Most a legerősebb és a legszerencsésebb úszók gyülekeztek a két csónak körül. Most már mindenki magára van hagyatva. Vannak, akik a legkegyetlenebb, legkilátástalanabb körülmények között is megtartják önuralmukat, tehát önmagukat.

Egy bátor gentleman, aki sok nő életét mentette meg önzetlenül, csodálatos módon menekült meg. A Titanic magával ragadta a mélybe, majd egy ismeretlen áramlás visszadobta a felszínre. Először egy deszkába kapaszkodott, majd egy faládába, végül megpillantotta a felborult csónakot. Amikor odaért, senki sem nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki. De nem adta fel a harcot: megragadta valakinek a karját, aki már a csónak hátán feküdt, és nagy lendülettel feldobta magát a gerincre. Ezzel még nem került biztonságba: a felborult csónak bármikor elsüllyedhetett. Az alvilágtól való megszabadulás stációi. Bátor és önfeláldozó férfiak menekültek meg ilyen módon, akik az utolsó pillanatig küzdöttek mások életének megmentéséért, magukkal nem törődve. Lelkükben nemes emberekről van szó, ez az új idők nemessége.

„Eljön az óra, sőt már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Az Atya ilyen imádókat kíván. Lélek az Isten, ezért akik imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4,23)

19. Gyötrelem (2)

1912. április 15., éjjel 2 óra 40 perc

A megmerült mentőcsónak hamar elsodródott, ezért kevesebben érték el, de a felfordult csónak gerincére végül vagy harminc férfi kapaszkodott fel, az meg minden eresztékében recsegett. Voltak olyan úszók, akik ezért nem is próbálkoztak, sőt még buzdították is őket. Egyesek óriási lelkierőről tesznek tanúságot. Amint tovább lebegtek az éjszakában, egyre távolabb a roncsoktól és a vergődő emberektől, az egyik matróz, aki a gerincen feküdt, bizonytalan hangon megkérdezte: – Nem gondolják, hogy imádkoznunk kellene? Ezt mindenki jó ötletnek találta. Kiderült, hogy különböző keresztény egyházak hívei verődtek össze, így azután megegyeztek a Miatyánkban; kórusban mondták el annak a matróznak a vezetésével, aki az imát javasolta. A végveszélybe került emberek Istenhez fordulnak.

Több csónakban is felmerült, hogy segíteniük kellene a vízben küszködőknek, de vagy az utasok, vagy a személyzet tiltakozására rendre elálltak ettől. A nemegyszer hallatlan önfeláldozás árán megmentett túlélők maguk nem mutatnak hasonló együttérzést, amikor nekik kellene segíteniük. Egy, csak egy csónak fordult vissza, az is későn: legalább egy óra eltelt a süllyedés óta, mire a helyszínre ért. Körülbelül egy óra hosszat játszották a reménytelen szembekötősdit, arra igyekezve, amerről sikoly hallat­szott a vaksötétben, de nem sikerült elérni azokat, akik segítségért rimánkodtak. Mind­össze négy embert sikerült élve kiszedni a vízből, közülük is egy meghalt. A varázslat sötétjében élő emberiségnek immár a profán tudása is felbomlott, teljes a káosz. A tájékozódás megszűnik, nem találunk egymásra, nem tudunk segíteni embertársainkon.

A csónakokban ülők többsége dermedten gubbasztott, néhányan rettentően fáztak: egész testükben reszkettek, a foguk vacogott, volt, aki annyira meggémberedett, hogy lefordult az ülésről. Sorstársaik megpróbáltak nekik segíteni, önzetlenül átadták egyes ruhadarabjaikat. Volt olyan férfi, aki – bár csak egy vékony sportblúzt viselt – a neki felajánlott kabátot továbbadta egy fiatal lánynak. A készületlenek a többi menekülő segítségére szorulnak. A nagylelkűség és a szolidaritás nehéz helyzetben is megnyilvánul, sőt ott nyilvánul meg igazán.

Csikorogtak az evezők fémvilláikban, fröcskölték a vizet, kiáltások harsantak, amint a csónakok közeledtek egymáshoz a sötétségben. A szétesett világ maradványai. Ahol nem volt elég matróz, ott még az előkelő dámáknak is evezniük kellett. A túlélésért mindenkinek tennie kell, függetlenül attól, hogy ki volt előtte.

Egyes csónakokban kisebb-nagyobb civakodások támadtak. Egyesek kivetkőznek magukból, a megszokott modorukból. Az összezárt emberek között helyenként súrlódások, viszályok alakulnak ki. Az emberek egy része elvadul. Néhány csónak elsodródott. Négy-öt mérföld sugarú körben húsz csónak lebegett, sodródott a tenger színén. Egyeseket közülük összekötöttek, tettrekész tisztek vezetése alatt. Bátor és tehetséges egyéniségek vezetésük alá vonnak egyes túlélő csoportokat.

Amint a felfordult csónak alól kiszivárgott a levegő, a jármű percről percre mélyebben merült a vízbe. A hullámok néha már át is csaptak a gerinc fölött, és valakinek egy hevesebb mozdulatára valamennyien a tengerbe zuhanhattak volna. Szerencsére rájöttek, hogy velük van a második tiszt, erre egy matróz azt kiáltotta: – Tessék parancsot adni, mi engedelmeskedünk! A tiszt belátta, hogy csak szervezett együttműködéssel lehet egyensúlyban tartani a csónakot. Kiadta tehát a parancsot, hogy mindenki álljon fel. A harminc férfi imbolyogva felállt. A tiszt párosával oszlopba rendezte őket, arccal az orr felé. Ezután a víz mozgása szerint harsányan vezényelte őket, hogy merre hajoljanak. A szélsőséges helyzetbe kerülő emberek túlélésének egyetlen esélye a szervezett és fegyelmezett együttműködés.

20. Gyötrelem (3)

1912. április 15., éjjel 3 órakor

A segélykiáltások lassan elhaltak, az éjszaka elcsendesült. A Titanic, a lélegzetelállító izgalom okozója – nem volt többé. A döbbenet, hogy mi történt valójában, a zavaro­dottság még előttük állt, azt pedig, hogy rokonok, jó barátok, ismerősök vesztek oda, a mene­kültek még fel sem fogták. Különös nyugalom lett úrrá azokon, akik a csóna­kokban vacogtak. Hatalmas csönd vette körül őket. Olyan volt az Atlanti-óceán, akár egy csiszolt tükör: a szemtanúk később azt mondták, hogy soha sem látták ilyen simának a vizet. Nem látszott a Hold, a felhőtlen égen tündököltek a csillagok, oly fénye­sen ragyogtak, mint a gyémántok; szinte kiemelkedtek az égboltból. Volt, aki a hulló­csillagokat bámulta a tiszta kék éjszakában: soha életében nem látott ennyit. A mecha­nizmus pusztulásával különös csönd és nyugalom ereszkedik a megmaradt lelkekre. A mélykék csöndben a látók előtt megnyílik az Ég, és megnyilatkozik a Világ rendje.

„A semmi ágán ül szívem
kis teste hangtalan vacog;
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.”

(József Attila: Reménytelenül)

***

„Sötét éjszakád során rád törhet egyfajta «óceános» érzés, mintha egy tengeren, tengerben lebegnél vagy magzatvízbe merülnél. Az óceán az élet hatalmas tárháza, csakúgy, mint saját sötét éjjeled, amely az általad eddig összegyűjtött tudás egy részének feladására kényszeríthet. Segít következetesen lebontani a nagy nehezen felépített egót, és kibogozni személyiséged és kultúrád évek hosszú sora alatt szőtt szálait. Az éjszakai tengeri utazás őseredeti önmagadhoz visz vissza téged, nem hősies lényedhez, mely kiég, s megítéltetik, hanem valódi lényedhez, magadhoz, mint a lehetőségek tengeréhez, léted hatalmasabb és mélyebb rétegeibe.

A modern kor követelménye, mely szerint minden áron fejlődni kell, olyan erősen hat rád, hogy talán egyáltalán nem érzékeled a visszaesésben rejlő értékeket. A hátrafelé haladás ugyanakkor bizonyos szempontból az eredetünkhöz való visszatérést jelenti, az élet harcvonalából kilépést, és a természet éltető elemeinek, szellemeinek felidézését, beleértve a te hajdani természetedet, a személyt, aki a kezdetek kezdetén voltál. A szárnyaló képzelet anyaméhébe térsz vissza, mely által termékenységed lüktetése újraindulhat. Jelenleg folyamatosan megszületsz, és égsz a vágytól, hogy megleld az éjszaka helyreállító vizét.” (Thomas Moore: A Lélek Sötét Éjszakái)

Ez a beavatás egyénileg is nagyon nehéz, keserves és hosszú, tanúsíthatom. Az emberiség szintjén összehasonlíthatatlanul nehezebb, hosszabb és keservesebb.

 

Vége az első résznek

titanic-2-495.jpg

Figyelmünk most áttevődik a túlélőket megmentő hajóra.

1903-ban a magyar kormány törvényben szabályozta a kivándorlás rendjét. A kivándorlók megpróbáltatásainak mérséklése érdekében egyetlen hajóstársaságot, az angol Cunard Line-t bízták meg az utasok szállításával, a Belügyminisztériumot pedig felhatalmazták, hogy a társaságot és a kivándorlókat szállító hajók szolgáltatásainak minőségét ellenőrizze.

A társaság egyik hajója, a Carpathia a magyar kivándorlók számára épült, és attól kezdve főleg őket szállította. Fedélzetén több magyar is szolgált: az egyik tiszt, az egyik orvos, és a személyzet több tagja is magyar volt. Rendszeres ingajáratokat bonyolított le New York és Fiume között.

A Carpathia 1912. április 11-én futott ki New Yorkból, nagyjából egy időben azzal, amikor a Titanic – a szárazföldet végleg elhagyva – elindult utolsó útjára írországi Queenstownból. Útvonala: Gibraltár, Genova, Nápoly, Trieszt és Fiume. Összesen 725 utast szállított, ebből 575 fedélközi volt, köztük mintegy 300 visszavándorló magyar. Rajtuk kívül 150-en utaztak az első osztályon, főként idősebb amerikaiak, akik napsütésre és óvilági romantikára vágytak.

A továbbiakban Walter Lord művén kívül a National Geographic 2004. decemberi számát[1] is figyelembe véve idézem az eseményeket.



[1]  Balogh Tamás: Carpathia, az első mentőhajó. National Geographic, 2004. december

21. Irányváltás (1)

1912. április 15., 0 óra 25 perc

Morzejelek szálltak az éjszakában. A hír egyre szélesedő körben terjedt a hajók között, sőt a szárazföldre is eljutott. Miközben a fél világ lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket, a Carpathia továbbra is délnek tartott. Egyetlen rádióstisztje a parancsnoki hídon tartózkodott az első vészjelzések alatt. Cigarettaszünetet tartott, de pár perc múlva visszatért készülékéhez. Máris megkérdezte a Titanictól: tudják-e, hogy üzenetek érkeztek számukra a szárazföldről? 12 óra 25-kor, az ütközés után 45 perccel, az első vészjelzések után tíz perccel választ kapott, és ebből kiderült, hogy jóval többet várnak a Carpathiától udvarias gesztusnál. Meglehetősen sokára vesznek tudomást a katasztrófáról.

Pillanatnyi dermedt csend után a Carpathia rádiósa visszakopogta: értesítse-e a kapitányát. A válasz: igen, gyorsan. A katasztrófa híre diplomáciai csatornákon megérkezik.

Amikor a vészjelzés befutott, a Carpathia kapitánya már visszavonult éjszakára. Az Uralkodó alszik, öntudatlan. A szikratávírász az első tisztnek tett jelentést a parancsnoki hídon. Az aktuális vezető megkapja a hírt.

Nagyon fontos elágazási ponthoz érkeztünk: az aktuális vezető felismeri a veszélyt. Belátja, hogy az ő ereje és tudása kevés annak elhárításához: a hatalmat nála avatottabb kézbe kell adni.

Most már együtt kúsztak le a létrán, és a térképszobán át berontottak a kapitány kabinjába. Létra: az alsó és felső világok összekötője. Ezen ereszkednek le az alsó világba, ahová az Uralkodó van száműzve és elvarázsolva. A kapitány az első pillanatban bosszúsan könyökölt fel az ágyban: mi baj lehet a hajón, hogy így rátörnek a kabinjában? Először nem akarja feladni addigi életét. Az első tiszt közli a vészhírt.

A kapitány villámgyorsan kiugrott az ágyából és azonnal elrendelte, hogy forduljanak meg. Az uralkodó – megismerve a helyzetet – vállalja a feladatot. Még nincs a helyén, de átveszi az irányítást, és rögtön radikális irányváltásról intézkedik. Miután továbbították a parancsot, keresztkérdések alá fogta a távírászt: bizonyos benne, hogy valóban a Titanic az, és sürgős segítséget kér? Az uralkodó bizonyosságot kér és kap.

22. Irányváltás (2)

1912. április 15., 0 óra 30 perc

Fél egykor, az első üzenetváltás után öt perccel, az ütközéstől számított 50 perc elteltével a Carpathia küldte a választ: csak 58 mérföldre van a Titanictól, és keményen igyekszik. Közlés a segítségről.

A kapitány most a térképszobába sietett, hogy kijelölje a Carpathia módosított útirányát. A helyzet áttekintése. Számolgatott és jegyzetelt, közben kitekintett a kajütablakon és meglátta a helyettes fedélzetmestert, amint egy csapat matrózt vezet, hogy felsúroltassa a fedélzetet. Kiszólt az embereinek, hogy a takarítás ezúttal elmarad, készítsék elő inkább a mentőcsónakokat. A helyettes fedélzetmester elképedt. Beavatkozás a dolgok menetébe. Az első intézkedések máris szokatlanok. A kapitány ekkor közölte vele, hogy itt minden rendben, egy másik hajó van veszélyben. Megkezdődik a felkészülés a mentésre.

Pár perc múlva a kapitány berajzolta a térképre a módosított útvonalat. Az uralkodó az áttekintés nyomán pontosítja az új irányt. Kiderült, hogy a Carpathia 58 mérföldre (107,4 km) van a katasztrófa helyszínétől. Ha a szokásos 14 csomós sebességgel mennek, csak négy óra múlva érnek oda. Ez túlságosan sok idő. Ezért hívatta a főgépészt, és közölte vele: rendelje be a szolgálaton kívüli fűtőket is, hogy kettőzött erővel táplálják a hajó kazánjait. Állítsák le a kabinok fűtését és a meleg vizet, minden gőzt a gépekbe! A teljesítményt magasabb sebességfokozatra állítják, egyes jóléti szolgáltatásokat leállítanak.

A kapitány ezután az első tisztet hívatta, és közölte, hogy a hajón minden rutinmunkát azonnal abba kell hagyni. Az első feladat: megszervezni a mentési munkálatokat, ennek kell mindent alárendelni. Majd a hajóorvost hívatta és figyelmeztette, hogy készítse elő minden erősítő és élénkítő orvosságát, állítson fel elsősegélyhelyeket, állítsa szolgálatba az olasz orvost a másodosztályon és a magyar orvost a harmadosztályon. Ezután a számvevőtisztre került sor: álljanak készenlétbe a feljáróknál, fogadják a Titanic utasait, vegyék listába a nevüket, majd vezessék őket az elsősegélyhelynek kialakított ebédlőszalonokba. Végül maradt még egy csomó tennivalója a főstewardnak is: hívja össze minden emberét, a legénységnek főzzenek jó erős kávét, a túlélők számára álljon készenlétben meleg leves, kávé, tea. A dohányzót, a társalgót és a könyvtárat alakítsák át hálótermekké a hajótöröttek részére, a fedélközi utasokat pedig szorítsák össze szűkebb helyre, hogy a Titanic fedélközi utasait el lehessen helyezni. Rengeteg a feladat. A közigazgatást teljes egészében átállítják. Az átállás az élet minden területére kiterjed.

Amint kiosztotta a parancsait, a kapitány mindenkit nyugalomra intett. Elég munka vár rájuk, a Carpathia utasai ne lábatlankodjanak a legénység körül. Minél tovább alusznak, annál jobb. Általános mozgósítás nincs, a feladatokat a megbízott felelősök végzik. Óvintézkedésként minden folyosóra egy stewardot állított. Az volt a feladatuk, hogy megnyugtassák a folyosón kószáló utasokat, és udvariasan megkérni őket, hogy szíveskedjenek visszafáradni a kabinjukba. Nem erőszakos, de igen határozott és jól szervezett diktátum a fennmaradás érdekében.

A tulajdonképpeni urak: az utasok. Őértük van minden, ők fizetik a költségeket és a személyzetet is. Most azonban nem engedik elhagyni a helyüket. A kabinok az elkülönült szegmentumokat jelölik, amelyekre Kárpátia bomlik. Ezek urai most a helyükön kell maradjanak, nem szólhatnak bele a folyamatba és immár az irányt sem ők hatá­rozzák meg. Jobb, ha erre minél később jönnek rá, ezért addig hagyják őket öntudatlan állapotukban, amíg lehet. A demokráciának vége, Kárpátiát egy sztratégosz irányítja.

23. Ébredés (1)

1912. április 15., éjjel 1 órakor

A hajó élettől lüktetett. Kemény munka folyik. Lent a gépházban mindenki lelkesen lapátolta a szenet a tűzre. A pihenő legénység kérés nélkül elhagyta hálóhelyét, hogy segítsen, amiben tud. Legtöbben föl sem öltözködtek rendesen. A köz szolgálatát vállaló emberek és a hozzájuk csatlakozó önkéntesek mindent megtesznek a fennmaradás érdekében.

Az egyik stewardot azzal ébreszti álmából egy társa, hogy a Carpathia jéghegynek ütközött. Erre kinézett a kajütablakon, és megállapította, hogy a hajó nagy sebességgel halad, az orra kétoldalt tajtékos hullámokat vet. Nyilvánvalóan látszott, hogy a hajónak semmi baja. A steward és társai értetlenül kapkodják magukra a ruhadarabjaikat, ami elég nehezen megy, mert valaki összetörte az egyetlen villanyégőt, és most sötétben kell öltözniük. A köz szolgái már felébredtek öntudatlanságukból, de még tájékozatlanok, szellemi sötétben vannak. Ez rémhíreket szül. A fedélzeten egy tiszt nyomban munkára fogja őket. Végzik a dolgukat, bár sejtelmük sincs arról, hogy mire való ez az egész. Így is teszik, amit kell.

A vén hajó egyre gyorsabban hasította a vizet. A hajót eredetileg 14,5 csomós végsebességre tervezték, de most elérte a 17 csomót! (31 km/h) Senki sem hitte volna, hogy a Carpathia ilyen teljesítményre képes. Kárpátia hihetetlen teljesítményeket produkál.

A kapitány a hajó őrtisztjét és néhány stewardot azzal bízott meg, hogy tartsák kordában a fedélközieket, nem lehet tudni, nem bőszíti-e fel őket az összetelepítés. Megelőző óvintézkedésként egyes területek és közösségek szorosabb biztonsági ellenőrzés alá kerülnek.

24. Ébredés (2)

1912. április 15., éjjel 1 óra 15 perc

Az éberebb utasok szokatlan dolgokra ébredtek. A máskor unalmas, csöndes hajón meglepő események történtek az éjszaka közepén. Volt, aki a beszűrődő kávéillatot furcsállta, volt, akit a fedélzet kivilágítása ébresztett fel, mások a beszűrődő hangokra, lábdobogásra, fojtott parancsszavakra lettek figyelmesek, ismét mások azt vették észre, hogy a gépek a megszokottnál sokkal gyorsabban dolgoznak. A be nem avatott emberek kezdik észlelni a dolgok menetének változását. A legfurcsább a váratlan kemény hideg volt. Előző nap még a Golf-áramlat langyos levegőjét élvezték, most pedig fagyos szél fújt, a fűtés meg nem működött. A közszolgáltatások és a fogyasztás lényegi csökkenése, az életkörülmények keményedése.

Egyes utasok kimennek a kabinjukból, és érdeklődnek, hogy mi történt. A válasz egyáltalán nem nyugtatja meg őket: nem hiszik, hogy a Titanic veszélyben lenne, hiszen elsüllyeszthetetlen. Arra kezdenek gyanakodni, hogy a saját hajójuk került veszélybe. További rémhírek. Az utasokat felszólítják, hogy maradjanak a kabinjukban, mégis többen kimerészkednek és fellopóznak a fedélzetre. Kis csoportokba verődve bujkálnak a legénység elől, és összevetetik az értesüléseiket. Illegális szervezkedések.

Lassacskán észre kellett vegyék, hogy a Carpathiának semmi baja. És bár híre terjedt, hogy a Titanicot baj érte, senki sem akarta elhinni, hogy emiatt rohannak ilyen veszettül az éjszakában. A rémhírek lassan elülnek, a bizonytalanság azonban marad. De kérdezősködni persze nem lehetett, mert még leküldik őket a kabinjukba. Így azután csak ténferegtek odafönn, meresztgették a szemüket a vaksötétbe. Tulajdonképpen azt sem tudták, hogy mit keressenek. A szervezkedések a keményen kézben tartott folyamatot érdemben nem tudják megzavarni.

1 óra 15-kor, az útirány megváltoztatása után 45 perccel a stewardokat felsorakoztatták a nagy ebédlőteremben. A fősteward kis beszédet tartott: közölte, hogy mi történt a Titanickal. Elmondta, hogy mi lesz a feladatuk. Végül buzdító szavakat mondott. A közszolgálatot vállalók teljes körű tájékoztatást és útmutatást kapnak.

Közben folyamatosan kapták a segélykérő jelzéseket. 1 óra 50-kor, a megfordulást követően 1 óra 20 perccel jött a végső könyörgés. Utána csönd, semmi több. Utolsó üzenetek. A kapcsolat megszakad.

25. Készültség

1912. április 15., éjjel 2 óra 35 perc

2 óra 35 perckor, a fordulat után két óra öt perccel az első osztályú orvos jelentette a kapitánynak, hogy minden készen áll. Miközben beszélt, a kapitány váratlanul zöld fényt pillantott meg a láthatáron. Ebből arra következtetett, hogy a hajó még a vízen van. 45 perccel az utolsó üzenet után észlelik a menekülők jelzéseit. Akkor talán mégis időben érkezik a Carpathia. Az első információk még nem hitelesek.

2 óra 45 perckor a második tiszt halványan derengő objektumot észlelt fél foknyira az orrtőkétől balra. Ez volt az első jéghegy. Utána felbukkant a második, majd a harmadik. A Carpathia jobbra-balra kanyargott, kitérve a jéghegyek elől, de a sebességét nem csökkentette. Így rohantak tovább, az őrök lélegzetüket visszafojtva figyelték a jéghegyeket és az egyre sűrűbben felvillanó távoli fényjelzéseket. Kárpátiát is veszélyezteti az élettelen kristályvilág varázslata. Rendkívüli figyelemmel lehet csak kikerülni a leselkedő veszélyeket. A folyamat intenzitásából ennek ellenére nem vesznek vissza, a kijelölt úton és módon haladnak tovább.

A hajó most rakétákat bocsátott fel, tizenöt percenként egyet-egyet, közben pedig a Cunard-társaság színes „gyertyáit” is. Jelzések a túlélők számára. Elterjedt a hír, hogy már észrevették őket a másik hajóról. Nincs érdemi kapcsolat.

A nagy ebédlőszalonban a stewardok elfoglalták a helyüket. A gépteremben a kazánfűtők szaporábban táplálták a tüzet, mint bármikor. A kikötőpallóknál és a csónakdaruknál készenlétben álltak a matrózok. Mindenki reszketett az izgalomtól, és a Carpathia is egész testében remegett. Később egy matróz ezt mondta: „A vén teknő éppolyan izgatott volt, mint mi!” Maximális teljesítmény, teljes készültség.

26. Újjászületés (1)

1912. április 15., hajnali 4 órakor

3 óra 10-kor a kapitány lassú menetbe állíttatta a gépeket, már majdnem a helyszínen voltak. A teljesítmény visszafogása a készültség fenntartása mellett. Ahogy közelebb értek, a kapitány szíve elszorult. 3 óra 35-kor elérték a hajó megjelölt pozíciójának körzetét, de a Titanicnak semmi nyoma. Pontosan négy órakor, a fordulat után három és fél órával a kapitány „állj”-t vezényelt. Megérkeztek.

És ebben a pillanatban újabb zöld fény kúszott az égre. Pontosan előttük, egészen alacsonyról. Pislákoló fényében egy mentőcsónak körvonalai bontakoztak ki. Szembesülés a helyzettel. A kapitány indulást vezényelt és manőverezni kezdett, hogy közelítsen a csónakhoz. Egy pillanattal később hatalmas jéghegy bukkant fel közvetlenül előttük, ezért kénytelenek voltak oldalt kitérni. Az utolsó pillanatig koncentrált figyelemmel kell lenni, pillanatnyi kihagyás katasztrófát okozhat.

Minden szem a mentőcsónakot figyelte, amint a feljáróhoz siklott. A mentőmellények miatt úgy látszott, mintha mindenki fehérbe öltözött volna. Nézték a sápadt, elgyötört arcokat, amint valamennyien fölfelé tekintettek a fedélzetekre. Szótlanul libegtek közelebb, csak egy csecsemő sírt keservesen a csónakban. Fehér öltözet és csecsemősírás: az újjászületés jelképei. A másik partra azok mennek át, akik újjászületnek. Ehhez előtte meg kell halnia a réginek.

„Bizony, bizony mondom neked: aki nem születik újjá vízből és lélekből, nem mehet be az Isten országába. Ami testből születik, az test, de ami a Lélekből születik, az lélek. Ne csodálkozzál, hogy azt mondtam neked: újjá kell születnetek.” (Jn 3,5-7)

Az ego egy önfenntartó konstrukció, amely maszkokkal, felvett szerepekkel fedi el a corpus vivens-t, az élő testet – a lelket. Az ego meghaladása a maszkok levétele. Így fordulhatunk a nagy énhez, égi szülőhöz, tehát a teremtett világ rendjéhez (megtérés). Ez Húsvét igazi üzenete.

Ennek a konstrukció végsőkig ellenáll, hiszen a végét jelentené. Nem a lélek kötődik az anyaghoz: egy magasabb rendű hogy is kötődhetne egy alacsonyabb rendűhöz? A lélek számára a leszületés önkéntes áldozat és feladat. Valójában az anyag kötődik tíz körömmel a lélekhez: azért hozza létre az ego konstrukcióját, hogy megtartsa, hiszen az élet a legmagasabb formája. Az újjászületés így egyénileg is nagyon nehéz.

Kollektív újjászületés akkor történik, amikor megnyilatkozik a világ rendje. Ez más szóval: az apokalipszis.

27. Újjászületés (2)

1912. április 15., hajnali 4 óra 10 perc

A matrózok köteleket dobtak le, odalent pedig megkötötték a csónakot. Egy percnyi habozás, majd 4 óra 10 perckor az első menekült felkapaszkodott az ingatag hágcsón és a hajóra lépett. A Titanic elsüllyedése óta 1 óra 50 perc, a Carpathia megfordulása óta 3 óra 40 perc telt el. Hágcsó: világok összekötője. Felkapaszkodás: feljutás az alsó világból.

Lassan kivilágosodott, és a fedélzeten állók egymás után pillantották meg a közeledő mentő­csónakok sziluettjeit. Világosodás: a varázslat eloszlása, a teremtett Világ világosságának visszatérése.

„Legnevezetesebb a dologban az volt,
Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt,
Mindannyiszor oszlott az égnek homálya,
S derült lassanként a sötétség országa.”

(Petőfi Sándor: János vitéz – 21. ének)

A csónakok négy mérföldes területen lebegtek szétszórtan, a szürke reggeli fényben nehezen lehetett megkülönböztetni őket az úszkáló jéghegyek tucatjaitól. A varázslat még nem oszlott el egészen, nehéz megkülönböztetni az élőt az élettelentől. Az élők még a maguk által előidézett élettelen kristályvilág foglyai. De legalább már szabadulni akarnak tőle.

Észak és nyugat felé összefüggő jégvilág húzódott, ameddig csak ellátott a szem. A jégmezőt itt-ott hatalmas jéghegyek szaggatták meg, élesen rajzolódva ki a horizonton. – Amikor megláttam, hogy milyen rengeteg jég között haladtam teljes gőzzel, kivert a veríték – mondta később egy barátjának a kapitány. – Megborzongtam, és arra gondoltam: az Ő keze tartotta a kormányt egész éjszaka, nem az enyém!

„Bizony, bizony mondom nektek: Aki hallja szavamat és hisz annak, aki küldött, az örökké él, nem esik ítélet alá, hanem már át is ment a halálból az életre.” (Jn 5,24)

28. Bolond (1)

1912. április 15., éjjel 3 óra 30 perc

Figyelmünket most a menekülők felé fordítjuk.

Amint a hajnal első fénypászmája megjelent az égbolton, az életnek semmi jele nem mutatkozott a sima óceánon. De mégis: ott úszott valaki, egyetlen magányos ember, aki a merészségének, a szerencséjének, no meg az alkoholnak, illetve a három tényező együttes hatásának köszönhette az életét.

A hajó pékmesteréről van szó, aki, miután a fedélzetre szólítottak mindenkit, előbb kihordatott a raktárból minden kenyeret, hogy legyen a menekülőknek élelme. Ezután visszatért a kabinjába, hogy egy kis whiskyt igyon szíverősítőként. Fél egy tájban elég erősnek érezte magát, hogy ismét felkapaszkodjon a lépcsőn a mentőcsónakhoz, ahová beosztották. Ekkor még nehéz volt rávenni a nőket a beszállásra, tehát erőteljes módszerhez folyamodott: lement a sétafedélzetre és néhány nőt a karjánál fogva erőszakkal felvonszolt. Azután, a saját szavai szerint, egyenként behajította őket a csónakba. Őt ugyan csónakparancsnoknak jelölték ki, de úgy gondolta, lesz elég erős férfi, aki rendet tartson, kiugrott hát, hogy segítsen vízre bocsátani. Azért nem akart beszállni, mint mondta, nehogy rossz példával szolgáljon, mint férfi.

Ekkor egy óra húsz perc volt az idő. A pékmester megint visszacammogott a kabinjába a rézsútosra dőlt lépcsőkön, és újra magához vett egy kis szíverősítőt. Azután leült a fekhelyére, és „kissé ölelgette még az üveget”. Látta ugyan, hogy a víz beszivárog a kabinja ajtaja alatt, de ez nem izgatta különösebben. Háromnegyed kettőkor visszament a csónakfedélzetre. Éppen idejében, mert a Titanic addigra csúnyán megdőlt, és ha tovább késlekedik, fel sem tudott volna már jutni a lépcsőn.

Jóllehet már valamennyi csónak eltávolodott, a pékmester nem esett kétségbe. Lement egy szinttel lejjebb, és nyugszékeket hajigált ki a fedett sétafolyosó egyik ablakán. Sokan nézték, hogy mit csinál, de senkinek sem jutott eszébe segíteni. Összesen ötven széket dobott ki abban a reményben, hogy néhány emberéletet ezzel is megment. Fárasztó munka volt, az utolsó széket alig tudta kifelé erőszakolni. Ekkor – 2 óra 10 körül – visszament az éléskamrához. Nagyon megszomjazott, de ezúttal vízzel oltotta a szomjúságát. Egyszer csak óriási hangzavar támadt, súlyos zuhanások, robaj, csészék és tányérok repkedtek a feje körül, a lámpák vörösen hunyorogtak. A pék lábdobogást hallott a feje fölött, mindenki a tat felé rohant. Kibotorkált a kamrából, és megindult hátrafelé. Előtte nagy tömegben futottak az emberek, de ő a tülekedők mögött maradt.

Amikor a tat hevesen megpördült és a magasba emelkedett, az emberek egyetlen óriási halomba dőltek. Egyedül ő állt meg a lábán. A fedélzet most már annyira megdőlt, hogy képtelenség volt megállni rajta, ezért átmászott a korláton, és a hajó oldalán állt ismét lábra. A korlátba kapaszkodva mászott előre, amíg elérte a tatot. Most a hajó legömbölyített végén állt, amely mintegy 150 láb (45 méter) magasságban meredt a víz fölé.

Hősünk nyugodtan összehúzta magán a mentőmellényt, és éppen gondolkodni kezdett, hogy mitévő legyen, amikor érezte, hogy megindul alatta az iszonyú tömeg. Gyorsan süllyedt lefelé, mintha felvonóban állt volna. Amikor a tenger összecsapott a hajótat fölött, szépen belesiklott a vízbe, a feje nem is lett nedves.

29. Bolond (2)

1912. április 15., hajnali 4 órakor

Lassan úszni kezdett az éjszakában, kevéssé zavarta a jéghideg víz. Több mint egy óráig taposta a vizet, és csak annyira mozgatta a végtagjait, hogy el ne merüljön. „Nem volt abban semmi trükk” – magyarázta később derűsen.

Négy óra tájban a szürke hajnali derengésben megpillantott valamit, amit roncsnak nézett. Odaúszott: a felborult csónak volt az. Gerincén olyan sokan szorongtak, hogy nem tudott felkapaszkodni rá. Ott kapálózott hát, amíg fel nem fedezett egy régi kollégát a konyháról, aki a karját nyújtotta. A pékmester belekapaszkodott és tovább taposta a vizet. Senki sem vetett ügyet rá, a délkeleti láthatárt figyelték, ahol észrevettek valamit.

Íme a Tarot 22. lapja, a Bolond! Aki kivezet a Tarot magasrendű, de kötött rendszeréből. Ő az alany, aki végigjárja a beavatás stációit, ő játssza el annak szerepeit úgy, hogy közben önmaga marad, vagy ismét önmagára talál. Ennek a beavatásnak és átváltozásnak, pontosabban – az önmagunkhoz és a teremtett világ rendjéhez való – megtérésnek megidézője az új világba való átkelés a nagy vízen.

A Bolond vándorként jelenik meg, batyuval a vállán, amint előre és fölfelé tekint, és nem vesz tudomást sem a külvilágról, sem a nadrágját szaggató kutyáról. A világ nem hordozhat veszélyeket a számára, mert vagy még az út elején jár, és fel sem fogja a működését, vagy már régen túltette magát rajta, így az nem is érhet fel hozzá. Szimbolikus tartalma a rácsodálkozás, a kíváncsiság, az újrakezdés. Archetípusa a gyermek és az udvari bolond, akire nem érvényesek a társadalmi szabályok, akinek mindent megengednek.

A bolond – mi magunk vagyunk. Én, és Te, kedves olvasóm. Legbelül ez a valódi énünk, maszkok, felvett minták és szerepek nélküli önmagunk. Az ilyen ember Isten kedves teremtménye: vagy azért, mert még gyermeteg lelkű és ily módon szemléli mágikusan egységben a világot, vagy azért, mert olyan magas szinten beavatott és megvilágosodott, hogy önmagát a többi lélektől és a világtól immár nem különbözteti meg. Az ilyen embernek valóban nincs mitől tartania.

„Bizony mondom nektek: ha meg nem változtok, s olyanok nem lesztek, mint a gyermek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3)

30. Kárpátia (1)

1912. április 15., éjjel 3 óra 30 perc

Fél négykor, a süllyedés után 1 óra 10 perccel (világidőre átszámítva három és fél év) a délkeleti látóhatáron távoli fény csillant. Ez a három és fél év az ítélet legkeményebb, reménytelen időszaka. Most fénypont csillan az alagút végén. A felvillanást dübörgés követte. Volt, aki villámlásra gondolt, más hullócsillagra. Az első jelzéseket nem tudják értelmezni.

Egyesek nem mertek hinni a szemüknek, és csak akkor szóltak a többieknek, amikor megbizonyosodtak róla, hogy ez nem káprázat. A túlpörgetett anyagi világ káprázatával elvakított, majd magukra hagyott emberek elvesztették a hitüket.

A kis fény egyre erősebben világított, azután felvillant egy másik, majd egy egész lámpasor: nagy gőzhajó közeledett. Most már rakétákat lőtt fel, hogy megnyugtassa a Titanic menekültjeit: közel a segítség. Kárpátia siet a civilizáció túlélőinek segítségére.

Egy fedélzeti munkás felkiáltott: – Imádkozzunk Istenhez! Hajó a láthatáron! Köze­le­dik felénk! „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” (Jn 20,29)

A felborult csónakon álló férfiak csatakiáltást hallattak örömükben, újra mindenki beszélni kezdett. A többi csónakban mindenfélét meggyújtottak, ami a kezük ügyébe került, így adva fényjeleket. Az egyikben előbb újságot égettek, majd szalmakalapot. Az újság a profán tudást jelképezi, a kalap pedig a szemléletet. Mindkettőnek vége. Egy másikban levelekből sodortak papírfáklyát, azzal integettek. A levél értékpapírt jelent (a papírpénz is az). Ezek már értéktelenek, de másra még használhatók.

A víz fölött örömujjongást, felszabadult kiáltásokat sodort a szél. A civilizáció túlélői most éreznek először felszabadult örömöt. Mintha a természet is velük örvendezne, a zord éjszakára most bíborszínekben pompázó gyönyörű hajnal virradt. A lélek sötét éjszakája véget ér, és teljes pompájában megmutatkozik a teremtett Világ világossága.

Kurjantások és a megkönnyebbülés kiáltásai szakadtak fel valamennyi csónakban, és most már igyekeztek megelőzni egymást, hogy mielőbb elérjék a Carpathiát. Az egyik csónak­ban énekeltek az evezősök. Mások kórusban üdvözölték a gőzhajót. „Minden felsza­­badulás természetes megnyilatkozása az ujjongás.” (Hamvas Béla: Mágia szútra).

31. Kárpátia (2)

1912. április 15., hajnali 5 óra

A legtöbben azonban mély hallgatásba merültek, fásultan, szótlanul meredtek maguk elé. Az elsüllyedt hajó, vagy a csodával határos menekülés járt az eszükben. A felborult csónak tetején sem ujjongtak már a férfiak, azon fáradoztak, hogy a víz színén tartsák a csónakot. A reggeli szellő hullámokat keltett, és a hajótestet minden irányban ingatta. Valahányszor megemelte a víz a domború testet, mindig kiszökött alóla egy kis levegő, a gerinc pedig mélyebbre süllyedt. A tiszt vezényszavaira az emberek még mindig ide-oda billegtek, de már egy órája csinálták, és holtfáradtak voltak. A menekülők fizikai és lelki erejük végső határán járnak.

Lassan közeledett a pirkadat és enyhe szellő kerekedett. A hideg még metszőbbnek tűnt, a tenger egyre erősebben hullámzott. A csónakokban didergők közül többen is halálra fagytak. Az elemeknek kiszolgáltatott menekülők között az esendőbbek életüket vesztik.

A dermesztő tengervíz csapkodni kezdte a felfordult csónakon állók lábát, térdét, combját. A sós víz a szemükbe fröccsent, elvakítva őket. Előbb egy, azután egy második, majd egy harmadik ember szédült le a csónakról, mindhárom eltűnt nyomtalanul. A többiek most már hallgattak, semmi sem érdekelte őket, az életükért viaskodtak. A menekülők amúgy is drámai sorsa még nehezebbé válik, sokan meghalnak közülük, a többiek élete is hajszálon múlik.

A Carpathia négy mérföldre (7,4 km) állt, ők pedig nem hitték, hogy bírják erővel, amíg észreveszik őket. De amint a napfény szétáradt a víz fölött, egyszeriben új reménység ébredt bennük: felbukkant négy, sorban összekötött csónak. A felborult csónak elcsigázott legénysége kiabálni kezdett, de nem hallották meg a hangjukat. A tiszt ekkor elővette a sípját és jó erősen belefújt. Sípszó: segítő erők megidézése.

„Vidd, kegyelmes urunk, magaddal ezt a sípot,
S ott leszünk, mihelyst jobbágyidat hívod.
Az öreg óriás ezeket mondotta,
S János vitéznek a sípot általadta”

(Petőfi Sándor: János vitéz – 20. ének)

Két csónakban is felfigyeltek a sípszóra. Kiváltak a kötélláncból és feléjük indultak. Eddig létrejött kötelékek feloldása a mentés érdekében. Lassan eveztek, de mégis közeledtek. Éppen idejében érkeztek: a csónaknak már annyira labilis volt az egyensúlya, hogy a mentésre érkezők minden tapasztalata és hozzáértése kellett hozzá, hogy le ne sodorják őket. A menekülők egy része annyira kimerül, hogy csak a leggondosabb szakszerű ellátással menthető meg.

32. Kárpátia (3)

1912. április 15., reggel 6 órakor

Egy fiatalember olyan erősen koncentrált, hogy épségben jusson át, hogy nem vette észre a szomszédos csónakban ülő édesanyját. Édesanyját pedig annyira kínozta a hideg, meg az aggodalom a szeretteiért, hogy ugyancsak nem vette észre a fiát. Majd csak a Carpathián fognak találkozni. „Senki sem ismeri meg majd saját testvérét és az apa nem ismeri meg fiát és a fiú az anyját, amíg a holtak száma a mértéket eléri és az ítélet fölöttük megkezdődik.” (Hénoch Apokalypsis)

Ne feledkezzünk meg kedvenc hősünkről, a pékmesterről. Ő – hála a szíverősítőnek – még mindig a vizet tapossa, méghozzá a legnagyobb nyugalommal, bár legalább két órát töltött a mínusz két fokos tengervízben. Eddig konyhai kollégája karját fogta, most szépen elengedi, és átúszik a másik csónakhoz, ahová beemelik, még mindig erősen „telített” állapotban. Egyesek emberi ésszel felfoghatatlan, csodálatos módon menekülnek meg.

Egyetlen csónak fordult vissza a vízben vergődőkért. Mostanra felhagynak az úszók kutatásával a roncsok között. Látnivaló volt, hogy nincs több túlélő. Fölkelt a Nap, és ők is meglátták a Carpathiát. A tiszt úgy döntött, hogy visszamegy az általa összeállított csónaklánchoz, és odatereli őket a hajóhoz. Mivel feltámadt a szél, utasítást adott a vitorla felhúzására. Ez minden csónakban volt, de a többieknél csak útban volt, mivel nem értettek hozzá. A csónak orra sebesen szelte a hullámokat, a tajték csillogott a hajnali fényben. A legbátrabbak a legnagyobb bajban sem vesztik el a józan eszüket.

Mire a tiszt visszaérkezett kis flottillájához, az közben már szétszóródott. Kettő közülük felszedte a felfordult csónak utasait, a másik kettő külön-külön igyekezett a Carpathia felé. Az egyik lassan vánszorgott, mert sokan voltak, de kevesen eveztek. Ezt vontatókötélre vette. Azután egy mérföld távolságban észrevette a másik összecsukható csónakot, amely félig megtelt vízzel, és alig haladt előre. Az utasok, akik a katasztrófa után odaúsztak és megkapaszkodtak, dermedten kuporogtak, térdig a jeges vízben. Őket átsegítette a saját csónakjába, majd ismét a Carpathia felé vette az irányt, egy csónakot kötélen vontatva. Akinek helyén van az esze és a szíve, sok embert ment meg nehéz körülmények között is.

33. Egyesülés

1912. április 15., reggel 7 órakor

A Nap a horizont fölé emelkedett, a jég szikrázott. A jéghegyek fehér, rózsaszín és mélykék színekben játszottak szerint, hogy sugarak, vagy árnyékfoltok vetődtek rájuk.  A tenger is derűs kék volt, kis jégtömbök úszkáltak a fodrozódó felszínen. Odafenn a keleti égbolt kék és arany színekben játszott, derült nap ígéretével. Olyan volt a táj, mint valami Sarkvidékről szóló gyerekkönyv illusztrációja. A Világ világossága megtöri a varázslatot, elűzi a sötétet, és a maga valójában megmutatja Hókirálynő csábítóan szép, de élettelen kristály-birodalmát.

Az éjszaka árnyai még ott lappangtak a nyugati égen. A Hajnalcsillag még akkor is arany fénnyel világított, amikor a többi fénypont már mind elhalványodott. A látóhatár szélén feltűnt az Újhold keskeny sarlója. Mind a Hajnalcsillag, mind az Újhold az újrakezdés jelképei.

Egymás után vánszorogtak a csónakok a Carpathia oldalához. S amint sorra odasimultak a hajó mellé, a már megérkezett túlélők a sétafedélzetről figyeltek, ismerősöket keresve. Egyre sűrűbben állt a korlát mellett a tömeg, ahogy a Carpathia utasai is előjöttek a kabinjukból. A menekültek a legkülönbözőbb ruhákat viselték. Igen különböző emberek jönnek.

És mindenekfelett a kísérteties csönd. Alig beszélt valaki. A hajótörötteket annyira megviselték a borzalmak, hogy valósággal megnémultak. Vox faucibus haesit: az ember torkán megakad a szó.

„Egymást szedtük rá azzal, hogy tudunk:
Most a valónál mind elámulunk”

(Madách Imre: Az ember tragédiája – Londoni szín)

8 óra 15 perckor már csak egy mentőcsónak volt a vízen, az, amelyik felszedte a felborult csónak tetején álló férfiakat. Körülbelül hetvenöten szorongtak benne, és alig vánszorgott. A szél fölerősödött, a tenger is egyre jobban hullámzott. A zsúfolt csónak majdnem a pereméig merült, már be-bezúdult a víz. A Carpathia korlátja mellett lélegzetvisszafojtva figyelte a tömeg a küszködésüket. A tiszt csaknem megfagyott már, uniformisát kemény jégpáncél borította. A csónak utasai szorosan egymás mellé bújtak, hogy a ruhájuk száraz maradjon és imádkoztak a megmenekülésért. Ők ekkor már 6-7 órája voltak a vízen. Sokan csak igen hosszú szenvedés után jutnak biztonságba. Az életveszélyben levő emberek szorosan összetartanak. Vezetőjük emberfeletti küzdelmet vív a menekülésükért. A körülmények tovább romlanak, már nem tartanának ki sokáig. A pusztulás fenyegető árnyékában az emberek megtérnek.

A kapitány segíteni akart nekik és 8 óra 20-kor közelebb vitte a hajót. Kárpátia nem csak fogadja a menekülteket, hanem a végveszélyben lévők segítségére siet. A csónakkal a hajó szélárnyékos oldala felé igyekeztek, amikor egy szélroham felkorbácsolta a tengert. Előbb egy, majd egy másik hullám csapott be a csónakba. A harmadik éppen csak elérte. De ezután már fedezte őket a hatalmas gőzhajó: révbe értek. A legnagyobb veszély az utolsó pillanatokban jelentkezik, amikor a menekülés már biztosnak látszik. A túlélésért mindvégig harcolni kell. Csak az nyugodhat meg, aki már ténylegesen biztonságba került.

8 óra 30-kor a csónak megérkezett, és gyorsan megkezdődött a kirakodás. Megtörténik az újraintegrálódás.

34. Új ember (1)

1912. április 15., reggel 8 óra 40 perc

A kanadai Halifax volt a legközelebbi kikötő, de a kapitány a rádióhírekből tudta, hogy a kanadai partok előtt jég borítja a tengert, és úgy gondolta, hogy a hajótöröttek már elég jeget láttak. A Carpathia úticélja szempontjából logikus lett volna, ha az Azori-szigetekre mennek, de sem élelmiszerrel, sem ágyneművel nem bírta volna ellátni a túlélőket. A hajótöröttek persze New Yorkba mennének legszívesebben, csakhogy ez túl sokba kerül a Cunard társaságnak. Eddig a cél egyértelmű volt: menteni, ami menthető. Most el kell dönteni, hogy merre és hogyan tovább.

A kapitány a Titanicot üzemeltető társaság elnökét kérdezte meg, aki szintén a menekültek között volt. Ő azonban teljesen össze volt törve, akármit kérdezett tőle, mindig csak gépiesen bólogatott. A kapitány tehát maga döntött: előre New Yorkba! A nagytőke – formális hatalma vesztével – informális hatalmát is elveszíti. Az Uralkodó szuverén döntést hoz: az eredeti iránnyal pont ellentétesen haladnak tovább. Kárpátia tehát megfordul, elfordul a múlt árnyaitól, és immár maga is az Új világba igyekszik.

Ekkor fogták az Olimpic rádiójeleit: szállítsák át hozzájuk a hajótörötteket. A kapitány ezt elképesztően ostoba ötletnek tartotta. El sem tudta képzelni, hogy a sokat szenvedett túlélőket kitegye egy újabb tengeri átszállás megpróbáltatásainak. Nem is szólva arról, hogy az Olimpic testvérhajója a Titanicnak, így már a puszta látvány is borzalmas hatással lenne rájuk: mint valami kísértet! Ismét megkérdezte az – Olimpicot is üzemeltető – társaság elnökét, aki megborzongott, és némán rázta a fejét. Tehát New York, minél előbb, annál jobb. A testvérhajóra való átszállás: az elpusztult civilizáció restaurálása. Ez azt jelentené, hogy hiába volt a sok szenvedés, lényegileg minden úgy fog folytatódni, ahogy volt. Ekkor már ennek gondolatától is mindenki irtózik, még a nagytőke túlélői sem akarják. Az Uralkodó pedig határozottan elhárítja.

„Új bort nem töltenek régi tömlőkbe. De ha mégis, kiszakadnak a tömlők, a bor kiömlik, s a tömlők is tönkremennek. Az új bor új tömlőbe való, akkor mindkettő megmarad.” (Mt 9,17)

35. Új ember (2)

1912. április 15., reggel 8 óra 50 perc

Ekkorra – jókora késéssel – megjelent az egész éjszaka látótávolságban álló Californian is. A hajó, amely mindenkit megmenthetett volna. A kapitány rájuk bízta, hogy kutassák át a katasztrófa körzetét. Ezután még felvett a fedélzetre a Titanic mentőcsónakjaiból annyit, amennyit csak tudott. Hatot elhelyezett a felső fedélzeten, hetet a Carpathia daruira függesztett, a többit kötélvégre fogta. Ez a Kárpátiához különböző módon és mértékben csatlakozó térségeket jelöli.

Mielőtt visszaindult volna New Yorkba, a kapitány végigjárta hajójával a színhelyet. Pontos ember volt, a legcsekélyebb lehetőséget sem akarta kihagyni. A Californian majd kutassa át a tengert, de ha bármilyen halvány remény van arra, hogy még kimenthetnek valakit, akkor az a Carpathia dolga. Nem engedhető meg a lehetősége sem, hogy az Új világba régi emberek érkezzenek.

Miközben cirkálni kezdtek, a kapitány úgy gondolta, helyénvaló lenne egy istentisztelet. Hívatta az episzkopális egyház papját, és a nagy társalgóba kérette a Carpathia valamint a Titanic utasait. Hálaadó istentisztelet volt ez, ugyanakkor rekviem a halottakért. Megvalósul a hamvasi értelemben vett Egyház, amely immár valóban egy. A túlélők, bárhonnan is jönnek, együtt fordulnak Istenhez. Létrejön a nagy spirituális egyesülés, a Communio.

És miközben mondták az imát, elhaladtak a Titanic hullámsírja fölött. Alig maradt nyoma a gigásznak: néhány csomó parafalemez, néhány nyugágy, takarók, szőnyegek, mentőmellények és az elhagyott csónakok. Ennyi marad az egészből.

8 óra 50 perckor a kapitány belátta, hogy eleven emberre már nem akadnak. Csöngetett a gépháznak: teljes gőzzel előre! A hajó orra lassan New York felé fordult. A megfordulás óta 8 óra 20 perc, az első mentőcsónak beérkezése óta 4 óra 40 perc, az utolsó beérkezése óta 20 perc telt el. Folytatódik az átkelés a nagy vízen az Új világba – Új emberekkel.

„Vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg lélekben és érzületben, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Istenhez hasonlóvá alkotott, megigazult és valóban szent teremtmény.” (Ef 4,22)

36. Együttérzés

1912. április 15., reggel 9 órakor

A kapitány azon törte a fejét, hogyan helyezze el 711 váratlan vendégét a 725 meglevő utas mellé. Komoly gondot jelent a menekültek elhelyezése, akik közel annyian vannak, mint az eredeti lakosság. Az életmód visszafogottá válik, a régi fogyasztási szokások nem térhetnek vissza.

Bár embertelen volt a zsúfoltság, a Carpathia utasai rendkívüli együttérzést tanúsítottak: minden lehetséges módon igyekeztek segíteni. Ruhát kölcsönöztek, a mentőcsónakokban hozott takarókból mackóruhát varrtak a gyerekeknek. Gondoskodtak róluk, ápolták őket: pl. a Titanic helyettes rádiótávírásza arra éledt, hogy egy luxuskabinban fekszik, és egy ismeretlen nő ápolja. Többen is átengedték a kabinjukat, illetve a fekhelyüket. A szolidaritás számtalan formája nyilvánul meg a menekültek felé, vagyontól és származástól függetlenül. Ez nem csak anyagi segítséget jelent, hanem lelki támaszt is. Sokan még a lakhelyüket is önként megosztják velük: az emberek összébb húzódnak.

Néhány későn ébredő első osztályú utas, amikor meglátta az ismeretlen ágrólszakadtakat, felháborodva igyekezett megtudni, hogy miért engedtek fel közéjük annyi harmadosztályú utast. Nagy volt a meglepetésük, amikor a stewardok közölték velük, hogy azok bizony még náluk is jobb módú menekültek. Egyesek csak most ébrednek a valóra. Nagy lesz a meglepetésük. A civilizáció túlélői egyformán nyomorultak lesznek, függetlenül attól, hogy kik voltak és mekkora vagyonuk volt.

Egy felháborodott utas a stewardessétől akart kérni valamit a folyosón, de az nem is hagyta szóhoz jutni. Rámutatott az ebédlőszalonba vánszorgó nőkre és sírva mondta: – A Titanicról jönnek. A hajó az óceán fenekén van! Aki magától nem realizálta volna a helyzetet, azzal tudatják, hogy a megszokott életmódnak vége.

A harmadosztályon is nagy volt a nyüzsgés. „Alig győztük a sok munkát és vigasz­talást” – emlékezett a magyar orvos. Az elgyötört túlélők szenvedése örök emléke maradt: egy szerencsétlen fiatalasszony benne vélte felismerni elveszett férjét. A testi szenvedéseket meghaladják a lelki gyötrelmek: a test sebei begyógyulnak, de a léleké?

A nászutasoknak volt a legnehezebb. Nyolc frissen egybekelt pár döntött úgy, hogy a Titanic fedélzetén ünnepli élete nagy eseményét. Két pár élte túl.

„Mondom nektek: azon az éjjelen ketten lesznek egy ágyban, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Két asszony együtt fog őrölni, egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Ketten lesznek a mezőn, egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.” (Lk 17,34)

A New Yorkba vezető út még további megpróbáltatásokat tartogatott. A több mint 700 ember súlytöbblete, a leereszkedő sűrű köd és a feltámadó vihar alaposan igénybe vette a Carpathia állóképességét. Egyszer annyira megdőlt a hajó, hogy az utasokat át kellett vezényelni az ellenkező oldalra. Súlytöbblet: ellátandó emberek tömege. Köd: félrevezető információk, irányítási nehézségek. Vihar: konfliktusok, megpróbáltatások. Dőlés: a terv borulásával fenyegető veszélyes helyzetek. Átvezénylés: diktátum. Mindez alaposan igénybe veszi Kárpátia állóképességét.

37. Új világ

1912. április 18., 20 óra

Az Új világba érkezés nem egyszerre, hanem több stációban történik meg.

New York már az izgalom lázában égett, de hiába ostromolták kérdésekkel a Carpathiát, nem érkezett jelentés, mert a kapitány a rádióadót hivatalos közlések és a hajótöröttek üzenetei számára tartotta fenn. Egyes újságírókat már bosszantott a hajó hallga­­tása. Első stáció: hallgatás. Avatatlanok nem ismerhetik meg az Új ember számára kinyilatkoztatott titkokat.

Április 18-án, csütörtökön este vége szakadt a várakozásnak. A Carpathia elhaladt a Szabadság fáklyás szobra mellett, érkezését tízezer ember nézte végig a Batteryről. Második stáció: szabadság. „Fontos a tulajdonságok egészének monumentális felszabadítása, mert az előzmény és a következmény: a Szabadság.” (Hamvas Béla: Mágia szútra)

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

(József Attila: Levegőt!)

Amikor a hajó elhaladt a móló előtt, harmincezres tömeg szorongott az esőben. Harmadik stáció: az Új világ köszönti az Új embert. Az eső: áldás.

A kapitány nem engedte fel a riportereket, ezért kisebb gőzösökkel kísérték, és megafonokon harsogták a kérdéseiket. Negyedik stáció: a szellem próbája.

8 óra 37 perckor, a visszaindulástól számított három és fél nap elteltével érte el a hajó a horgonyzóhelyet, és kezdte leereszteni a Titanic mentőcsónakjait, hogy ne akadályozzák a kikötésben. Ötödik stáció: a nagy beavatás megtörtént, a lelkek megmentésének és beavatásának eszközeire immár nincs szükség, mert akadályoznák az Új világba érkezést.

9 óra 35 perckor kötött ki a Carpathia. Hatodik stáció: beteljesedett, a nagy átkelés sikerült, a megújult ember kiköt az Új világban.

Leeresztették a hajóhidat, és először a túlélők léptek partra. Hetedik stáció: az Új ember benépesíti az Új világot.

38. Feltámadás

1912. május 7., déli 12 órakor

Történetünk itt véget ér, a további történések már nem ide tartoznak.  Afféle ráadásként érdemes még a Carpathia további sorsára pillantanunk.

A példátlan mentésben részt vevő hajót és legénységét mindenhol megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Így volt ez Magyarországon is, ahová – a rendkívüli kitérő miatt késéssel – május 7-én érkezett meg. Május 10-én Budapesten fogadták a tisztikart és a legénységet. A kapitány magas állami kitüntetést kapott. A személyzet tagjait pedig jótékonysági futballmérkőzésre hívta ki az MTK.

A Carpathia fiumei útjai az I. világháború kitöréséig folytatódtak. 1914 után az antanthatalmak csapatszállító hajóként használták Boston és Liverpool között. 1918. július 17-én egy német tengeralattjáró megtorpedózta és elsüllyesztette.

Körülbelül ekkor, talán éppen ezen a napon hoztak a nagyhatalmak végleges döntést a Monarchia megszüntetéséről és Magyarország feldarabolásáról. Ezen a napon nem csak a Carpathia, hanem Kárpátia is elsüllyedt. Mégis: harmadnapra feltámad, és az őt keresztre feszítő nyugati civilizáció túlélőinek megmentője lesz. 

Vége a második résznek

Három természetes időegység van. Egyik nap, amely alatt a Föld megfordul a saját tengelye körül. Másik az év, amely alatt a Föld egy teljes keringést végez a Nap körül. (Ilyen természetes időegység lenne még a hónap /Hold-nap/, amely alatt a Hold egy teljes kört tesz meg a Föld körül, de ennek 28 napos ciklusát a – férfinemhez tartozó – naptárkészítők az év hosszához igazítva megváltoztatták.)

Van azonban még egy természetes időegység, de erről már viszonylag kevesen tudnak. Ezt a Föld tengelyének mozgása határozza meg. A Föld tengelyének iránya nincs rögzítve. A tengely lassú körző mozgást végez: 25.920 év alatt tesz meg egy teljes kört. Ezt platóni nagyévnek nevezzük. Ennek 12-ed része 2160 év, ezt hívjuk világhónapnak.

Közbevetőleg: a Föld tengelyének ez a mozgása okozza a precesszió jelenségét. A Nap az éves útján nem mindig ugyanakkor tartózkodik az egyes csillagképekben. Az idő előrehaladtával lassan „hátrálni” látszik: 2160 évenként 30 fokot megy vissza, tehát ennyi idő alatt tesz meg egy teljes állatövi jegyet. Ennek hatása szabad szemmel csak teljes napfogyatko­záskor látható, hiszen napközben nem láthatók a csillagok. Amikor 1999. augusztus 11-én teljes napfogyat­­kozás volt Magyarországon, a jó megfigyelők láthatták, hogy a Nap még nem hagyta el a Rák csillagképet, pedig a „hivatalos” adatok szerint már három hete az Oroszlánban kellett volna lennie. Hogy az asztrológusok miért nem néznek fel papír­jaikból az égre, és miért dolgoznak ma is kétezer éves adatokkal, azt ők tudnák megmondani.

A világhónap 30-ad része 72 év, ezt hívhatjuk világnapnak (ami egy emberéletnyi idő). Továbbszámolva: a világnap 24-ed része 3 év (világóra).

Ez a számolgatás korántsem öncélú. Az eseményeket világidőre átszámolva az időpontok történelmi távlatba kerülnek.

39. Világidő

2013. augusztus 22., déli 12 órakor

titanic-3-495.jpg

A Titanic április 10-én déli 12 órakor indult el. A Carpathia április 18-án este 9 óra 35 perckor kötött ki New York kikötőjében. Az út teljes időtartama tehát 8 nap 9 óra és 35 perc, világidőre átszámítva 605 év (605: 11x11x5). Ebből a katasztrófáig négy és fél nap, pontosan 107 óra és 40 perc telt el. Ez átszámolva 323 év; az időben visszamenve az „egzakt” tudomány születésénél vagyunk (a 323 két prímszám szorzata: 19x17, vagy másképpen 153+170).

Maga az átkelés április 11-én délután 2 órakor kezdődött. Az eredeti terv szerint április 17-én reggel, tehát öt és háromnegyed nap múlva kellett volna New Yorkba érkezni. A Carpathia végül április 18-án csütörtökön este fél tízkor kötött ki, az átkelés teljes időtartama tehát hét és egynegyed nap, pontosan 7 nap 7 óra és 35 perc lett, azaz 527 év (ami szintén két prímszám szorzata: 31x17). Ez másfél nappal haladta meg a tervezettet (108 év). Ebből a katasztrófáig szűk három és fél nap, azaz 81 óra és 40 perc telt el, ami átszámolva 245 év (7x7x5); visszaszámolva az ipari forradalom kezdetén vagyunk.

A Titanic katasztrófájától az utolsó menekültek kimentéséig 9 óra, azaz 27 év (3x3x3), ettől kezdve a megérkezésig három és fél nap (85 óra), azaz 255 év telik el (15x17). Az út nagyjából szimmetrikus: körülbelül annyi idő telik el az átkelés kezdetétől a katasztrófáig, mint a továbbindulástól az érkezésig. Középen a katasztrófa, mint szinguláris pont.

40. Beavatás

2013. augusztus 29., déli 12 órakor

A történetben vannak visszatérő számok, melyekről beszélnünk kell.

A 3-as a kettősségek merev ellentétpárjait meghaladó, az önmagában élettelen struktúrákat élettel telítő minőség (életcsíra). A 3-as életgeneráló szám. Háromszorosan megerősítve az Új Világot új élettel telítő minőségeket jelenti: a Lelket, a Szerelmet, és a Kinyilatkoztatást.

A történetben két helyen is megjelenik a három hetes. 7,77 másodperc alatt hasította fel a jéghegy a hajó oldalát. Ettől számított 2 óra 35 perc múlva kezdődik meg a hajó haláltusája, ami világidőre átszámítva 7,77 év.

A 7-es egyben a legismertebb „varázsszám”, mely a hét napjainak számán keresztül a teremtés etapjait, tehát a Teremtő tervét idézi meg. Ez a legmagasabb teremtő erő, ami messze az ember szintje fölött van és éppen ezért számunkra már adott keret: időnek, sorsnak érzékeljük. A három hetes ennek, tehát a Teremtő tervének megerősítése, kinyilatkoztatása mindhárom szinten: anyagi, lelki és szellemi síkon egyaránt.

Másik ilyen a 108-as: a katasztrófa az út 108. órájának 40. percében történt, a Carpathia is 107,4 kilométerre volt a katasztrófa helyszínétől, amikor megfordult, és az út teljes időtartama másfél nappal haladta meg a tervezettet, ami átszámítva 108 év.

A 9-es az emberi teljesség száma. Ennek a 12-es, tökéletes számmal való szorzata, a 108-as: az emberi közösség egészének a száma. Prímszámokra visszavezetve az első három szám szorzatából adódik, amelyben az 1-es egyszer, a 2-es kétszer, a 3-as háromszor szerepel (1x2x2x3x3x3=108). Ez a buddhizmus egyik alapszáma: a buddhista imafüzér szemeinek száma 108. Kézai Simon szerint a hét honfoglaló törzs összesen 108 nemzetségre oszlott.

Ehhez kapcsolódik a 40-es, amit Jézus pusztai kivonulásának idejéből ismerünk: erre emlékezünk minden Húsvét előtti böjti időszakban. Kevésbé közismert ugyanakkor, hogy az egyiptomi Halottak könyve szerint a megholtak lelke 40 napig vándorol az alvilágban. Az iszlám misztikában és az ortodox kereszténységben ez a hagyomány a mai napig fennmaradt.

Az út teljes időtartamának átszámításánál megjelenik a 11-es, kétszeresen is. Ez a szentek legendáriumában szereplő legnagyobb áldozatra emlékeztet: Szent Orsolya és a 11 ezer szűz vértanúságára. A 11 az áldozat száma, méghozzá igen nagy áldozaté, kétszeresen megerősítve különösen az.

A visszaút időtartamánál megjelenik a 15-ös. A legtöbb kálvária 14 stáción át vezet a kereszthez. Néhány helyen megjelenik a 15-dik, Jézus feltámadása. A 15 a feltámadás száma.

Végül, de nem utolsósorban szólni kell a 17-esről, amely a történetben a legtöbbször jelenik meg. A Carpathia 17 csomóval rohant a túlélők mentésére, és az időtartamok világidőre való átszámítása során is rendre megjelenik a 17-es, mint az egyik prímszám. Az áldozatok száma a Brit parlamenti vizsgálóbizottság jelentése szerint 1513; ez is két prímszám szorzata: 89x17.

A hajósok régen a szélrózsa irányai szerint tájékozódtak. A négy fő égtáj mellett ez tartalmazza a köztes irányokat (északkelet, délkelet, északnyugat, délnyugat). Ez így még nem elég pontos, ezért a felező irányokat is megkülönböztették, pl.: észak-északkelet, dél-délnyugat, stb.). Ily módon összesen 16 irány jön ki, ezt hívjuk szélrózsának. A szélrózsa a teljes egészt szimbolizálja, a megismert és birtokba vett világ jelképe, ahol otthon érezzük magunkat.

Ebbe az „összkomfortos” világba robban bele a 17-es, egy új, ismeretlen minőség. Új kör indul, de nem tudhatjuk, hogy milyen, és mit hoz. Valami radikálisan új kezdődik, amitől – mint minden ismeretlentől – félünk. A 17-es az újrakezdés száma, egyben a szakadék száma, amely az óvilágot az Új Világtól elválasztja. A 17-es túlmutat a kényelmesen berendezett emberi világunkon, nincs fölötte hatalmunk: ez a végzet száma.

***

A történet több síkon zajlik. Első, „kézenfekvő” szintje a történelem, az események egymásutánisága. A második a lélek beavatásáról szól. A harmadik sík a szellemtörténeté, végül a legmagasabb szint a Teremtő tervének kinyilatkoztatása. Ezek együtt nyilvánulnak meg a valóságban, így együtt jelentek meg a jelen írásban is.

Ez az időszak az emberiség sötét éjszakája, beavatása és újjászületése; történetének legválságosabb és legintenzívebb kora.

Vége