Figyelmünket most a menekülők felé fordítjuk.

Amint a hajnal első fénypászmája megjelent az égbolton, az életnek semmi jele nem mutatkozott a sima óceánon. De mégis: ott úszott valaki, egyetlen magányos ember, aki a merészségének, a szerencséjének, no meg az alkoholnak, illetve a három tényező együttes hatásának köszönhette az életét.

A hajó pékmesteréről van szó, aki, miután a fedélzetre szólítottak mindenkit, előbb kihordatott a raktárból minden kenyeret, hogy legyen a menekülőknek élelme. Ezután visszatért a kabinjába, hogy egy kis whiskyt igyon szíverősítőként. Fél egy tájban elég erősnek érezte magát, hogy ismét felkapaszkodjon a lépcsőn a mentőcsónakhoz, ahová beosztották. Ekkor még nehéz volt rávenni a nőket a beszállásra, tehát erőteljes módszerhez folyamodott: lement a sétafedélzetre és néhány nőt a karjánál fogva erőszakkal felvonszolt. Azután, a saját szavai szerint, egyenként behajította őket a csónakba. Őt ugyan csónakparancsnoknak jelölték ki, de úgy gondolta, lesz elég erős férfi, aki rendet tartson, kiugrott hát, hogy segítsen vízre bocsátani. Azért nem akart beszállni, mint mondta, nehogy rossz példával szolgáljon, mint férfi.

Ekkor egy óra húsz perc volt az idő. A pékmester megint visszacammogott a kabinjába a rézsútosra dőlt lépcsőkön, és újra magához vett egy kis szíverősítőt. Azután leült a fekhelyére, és „kissé ölelgette még az üveget”. Látta ugyan, hogy a víz beszivárog a kabinja ajtaja alatt, de ez nem izgatta különösebben. Háromnegyed kettőkor visszament a csónakfedélzetre. Éppen idejében, mert a Titanic addigra csúnyán megdőlt, és ha tovább késlekedik, fel sem tudott volna már jutni a lépcsőn.

Jóllehet már valamennyi csónak eltávolodott, a pékmester nem esett kétségbe. Lement egy szinttel lejjebb, és nyugszékeket hajigált ki a fedett sétafolyosó egyik ablakán. Sokan nézték, hogy mit csinál, de senkinek sem jutott eszébe segíteni. Összesen ötven széket dobott ki abban a reményben, hogy néhány emberéletet ezzel is megment. Fárasztó munka volt, az utolsó széket alig tudta kifelé erőszakolni. Ekkor – 2 óra 10 körül – visszament az éléskamrához. Nagyon megszomjazott, de ezúttal vízzel oltotta a szomjúságát. Egyszer csak óriási hangzavar támadt, súlyos zuhanások, robaj, csészék és tányérok repkedtek a feje körül, a lámpák vörösen hunyorogtak. A pék lábdobogást hallott a feje fölött, mindenki a tat felé rohant. Kibotorkált a kamrából, és megindult hátrafelé. Előtte nagy tömegben futottak az emberek, de ő a tülekedők mögött maradt.

Amikor a tat hevesen megpördült és a magasba emelkedett, az emberek egyetlen óriási halomba dőltek. Egyedül ő állt meg a lábán. A fedélzet most már annyira megdőlt, hogy képtelenség volt megállni rajta, ezért átmászott a korláton, és a hajó oldalán állt ismét lábra. A korlátba kapaszkodva mászott előre, amíg elérte a tatot. Most a hajó legömbölyített végén állt, amely mintegy 150 láb (45 méter) magasságban meredt a víz fölé.

Hősünk nyugodtan összehúzta magán a mentőmellényt, és éppen gondolkodni kezdett, hogy mitévő legyen, amikor érezte, hogy megindul alatta az iszonyú tömeg. Gyorsan süllyedt lefelé, mintha felvonóban állt volna. Amikor a tenger összecsapott a hajótat fölött, szépen belesiklott a vízbe, a feje nem is lett nedves.